Legyenek-e új blokkok Pakson? II. Bár a magyar politikusok nem akarnak tudomást venni róla, a két évvel ezelőtti fukusimai atombaleset után új korszak kezdődött az atomenergia történetében: az európai országok egymás után jelentik be nukleáris energiatermelési programjaik felülvizsgálatát vagy leállítását, az atomipar pedig - a még néhány éve is lelkesen emlegetett nukleáris reneszánsz helyett - mély válságba jutott. (A sorozat első része Jávor Benedek blogján jelent meg: Kinek sürgős a paksi bővítés? címmel.) Miután az atomerőművekkel kapcsolatos kommunikációt (nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt) továbbra is a nukleáris ipar uralja, a közvélemény nem igazán érti, hogy mi változott meg gyökeresen a kis híján tömegkatasztrófába torkolló japán reaktorbaleset után, és mi az, ami - mondjuk - Németországot vagy Japánt a nukleáris létesítmények leállítására ösztönözte. Alább megpróbáljuk összegyűjteni azokat az okokat, amelyek miatt azt állítjuk, hogy Fukusimában végképp köddé vált a biztonságos atomerőművek mítosza. 1. Sohase mondd, hogy soha! A történelem eddigi legsúlyosabb, 1986 tavaszán bekövetkezett atombalesete után a szakmai és a civil köztudatban meggyökeresedett az a vélemény, amely szerint a csernobili katasztrófa egyszeri és bizonyosan meg nem ismétlődő esemény volt: az akkori, tragikusan súlyos áron megszerzett tapasztalatok hozzásegítették az emberiséget az atomenergia-használattal kapcsolatos műszaki és emberi hibák/hiányosságok kiiktatásához. Ehhez képest Fukusimában egy ugyanolyan szintű és besorolású (a NAÜ értékelése szerint 7-es fokozatú) baleset történt, mint Csernobilban - pedig a XXI. századi Japánt egyébként semmilyen szempontból nem lehet összehasonlítani a 80-as évek Szovjetunióján belül szendergő Ukrajnával. Fukusima óta új paradigma van érvényben: az atomerőművekre nem tekintenek többé a biztonság szimbólumaként, az alkotó technika többé-kevésbé hibátlan csúcsteljesítményeiként - ehelyett (sokkal reálisabban, és tényekkel, adatokkal pontosan alátámasztható módon) olyan létesítményekként kezelik őket, ahol átlagosan 20-25 évenként nagyon súlyos következményekkel járó meghibásodásokra kell számítani. A paradigmaváltás két területen érezteti a legkézzelfoghatóbban a hatását: a demokratikus államok politikai döntéshozatalában, illetve a biztosítási szektorban. A japán atomerőművek többek között azért állnak, mert az új paradigmának megfelelően a biztosítók újraszámolták a kockázatokat, és olyan biztosítási ajánlatokat tettek, amelyeknek a költségeit a létesítmények nem tudnák kitermelni. Németország azért döntött az atom kivezetése mellett, mert az ottani politikusok nem kívánják a vállukra venni egy - a fukusimai tapasztalatok alapján nem kizárható - atombaleset politikai és egyéb következményeit. Az új atomerőmű-beruházások pedig (Magyarországon kívül mindenütt) azért váltak újragondolás tárgyává, mert a fukusimai baleset nyomán megnövekedett biztonsági elvárások az egekbe lökték a költségeket. 2. Nem létezik "független hatóság" A lakosság az atomerőművek biztonságos működésének legfontosabb garanciáját eddig a létesítményeket engedélyező és ellenőrző, függetlennek gondolt hatóságokban látta. Fukusima kapcsán azonban kiderült, hogy ez a függetlenség ugyanolyan illúzió, mint a kikezdhetetlen biztonság. Mások mellett a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek sem tűnt fel, hogy a fukusimai erőmű biztonsági gátjai mindössze 5,7 méter magasak - egy olyan területen, ahol korábban bizonyítottan előfordultak ennél magasabb tengerár-hullámok (a mostani balesetet egyébként 12 méternél is magasabb szökőár okozta). Az eset kapcsán az is nyilvánvalóvá vált, hogy a NAÜ-nek nem az egyetlen, de még csak nem is a legfontosabb feladata a nukleáris biztonság garantálása: a szervezet a nukleáris energiatermelés terjedésében és népszerűsítésében érdekelt, és ezen missziójából következően hajlamos a kockázatokat rendszeresen alulbecsülni, a meglévő problémákat elhallgatni. Ráadásul tényleges ellenőrző kapacitása nincs, munkája során döntően a nemzeti hatóságokra hivatkozik - amelyek viszont nem csak a helyi politikától, hanem maguktól az atomerőművektől sem függetlenek. Ma már tudjuk például, hogy a japán nukleáris hatóság a fukusimai erőmű ellenőrzése és a baleset során is ismétlődő, végzetes hibákat vétett - az utóbbiak közül a legsúlyosabb, hogy amikor a reaktor hűtéséről gondoskodó szivattyúk a földrengés nyomán működésképtelenné váltak, sokáig nem adott utasítást a tengervízzel történő hűtésre (a tengervíz hosszú távon használhatatlanná teszi a hűtőrendszert, és talán a reaktort is, de a robbanások megelőzésében segített volna). Vagyis az állami nukleáris felügyelet az üzemeltető magáncég pénzügyi érdekeit a döntő pillanatokban a biztonsági és a környezeti szempontok elé sorolta. Ugyanez a hatóság a baleset és a kárelhárítás napjaiban folyamatosan hazudott a kormánynak és a sajtónak a katasztrófa súlyosságáról, kitéve az érintetteket annak a veszélynek, hogy a hamis információk alapján rossz döntéseket hoznak. "A Japánt 2011 márciusában sújtó földrengés és szökőár nyomán bekövetkezett fukusimai reaktorbaleset rámutatott arra, hogy a nukleáris biztonság és annak irányítása milyen kihívásokkal kényszerül szembenézni. Az eset révén bizonyítást nyert, hogy az atomreaktorokat olyan balesetektől is meg kell védeni, amelyek valószínűségét igen csekélyre becsülték. A Fukusimában történtek jól ismert és visszatérő problémákra mutattak rá. Ezek a következők: hibás tervezés, a készenléti rendszerek hiányosságai, emberi hiba, a készenléti tervek alkalmatlan volta, továbbá a rossz kommunikáció" - írta közleményében az Európai Bizottság az európai atomerőművi stressz-tesztek után. A problémák közül talán a hatóságok nem létező függetlensége és az atomerőművekkel kapcsolatos elfogultsága a legaggasztóbb. Magyarországon ugyanaz a miniszter felügyeli a paksi atomerőmű működését, az erőművi áramot értékesítő állami nagykereskedőt, a nukleáris hatóságot és a paksi bővítést célzó projektet, és a nyilvánvaló összeférhetetlenséget az Orbán-kormány a közelmúltban azzal is tetézte, hogy még a tárcán belül az egyes területeket elválasztó virtuális falakat is lebontotta, politikai irányítás alá helyezve az atomenergia-hivatalt. A nukleáris biztonságot szavatolni hivatott rendszerben ma egy hozzá nem értő politikus dönthet - végső soron - mindenről, a hatóság még névleg sem független sem a politikától, sem az atomerőműtől. 3. Nincs biztonságos atomerőmű A NAÜ a japán atomenergia-szektort - az erőműveket és a hatósági felügyeleti rendszert is - a világon a legbiztonságosabbak között tartotta számon - egészen a fukusimai balesetig. A japán krízis után Európa-szerte elvégzett biztonsági felülvizsgálatok azután számos olyan országban mutattak ki nagyon súlyos hiányosságokat, amelyek szintén legelől voltak az ügynökség megbízhatósági listáján. A reaktortartályokon és a beton statikai elemeken lévő repedésekre, a földrengéskockázatok szisztematikus alulbecslésére, a riasztási rendszerek hiányosságaira, a tűzvédelem elégtelenségére derült fény (a leggazdagabb nyugat-európai államokban is), meg a hatóságok, a kormányzatok és az atomipar szervezeti-személyi összefonódásaira. És mondhatjuk erre, hogy végre érdemi vizsgálatok indultak, amelyekből levonták a következtetéseket - csakhogy ehhez egy súlyos atombaleset kellett, a konzekvenciák megfontolásával kapcsolatban pedig komoly kételyeket ébreszt, hogy például Magyarországon éppen idén, a biztonsági felülvizsgálat után fonta szorosabbra az Orbán-kabinet a fejlesztési minisztérium (vagyis a politika), a nukleáris hatóság és a Paksot tulajdonló MVM közötti szálakat, holott azok már egészségtelenül feszesek voltak korábban is. Közben pedig világossá vált, hogy nem létezik "keretek között tartott", "lokalizált" atomkatasztrófa. Maga az akkori japán miniszterelnök ismerte el, hogy a fukusimai baleset kapcsán csak a szerencsén múlott, hogy sikerült elkerülni a legrosszabbat (például Tokió megsemmisülését). A környezeti hatások (a víz, a talaj és a levegő szennyeződése) sokkal komolyabb a vártnál (a környéken a talajvíz sugárszennyezettsége ma is a határérték tízszerese), és még hosszú évtizedekig fenyegetik a japánok, meg a japán árukat vásároló külföldiek egészségét. Ma már nyilvánvaló az is, hogy a fukusimában a környezetbe került szennyeződés összemérhető a 1986-os csernobili atomkatasztrófa hatásaival. "Megállapítható, hogy szinte minden atomerőmű biztonságán javítani kell, hiszen több száz technikai korszerűsítő intézkedés van kilátásba helyezve. A Three Mile Island-i és a csernobili baleset után az egész világon egyetértés alakult ki az atomerőművek védelmét szolgáló intézkedéseket illetően. Ám az ellenállóképességi próbák kimutatták, hogy az intézkedések végrehajtása sok esetben még mindig várat magára" - állapította meg az Európai Bizottság számára készült jelentés, erősen hangsúlyozva a humán faktor, vagyis az emberi felelőtlenség és tévedések szerepét. Néhány példa a legkomolyabb veszélyforrásokra: Négy (két különböző országban található) reaktor esetében az üzemeltetőknek kevesebb mint egy óra áll a rendelkezésére, hogy helyreállítsák a biztonsági funkciókat a villamosenergia-ellátás teljes megszűnése és/vagy a végső hőelnyelő elvesztése esetén. Tíz reaktor nincs még helyszíni földmozgásmérő műszerekkel felszerelve. Csupán négy ország üzemeltet olyan kiegészítő biztonsági rendszereket, amelyek a rendes biztonsági rendszerektől teljesen függetlenek, és a külső behatásoktól jól védett helyeken találhatók (például különlegesen védett helyiségekben elhelyezett rendszereket vagy úgynevezett "hardened core"-t, vagyis a legfontosabb biztonsági funkciók ellátására a legszélsőségesebb körülmények között is alkalmas rendszert). Maga a Bizottság szögezte le: "A hatályos európai rendelkezések alig foglalkoznak a nemzeti szabályozó hatóságok függetlenségének és a hatékonyságukat szolgáló eszközöknek a kérdésével, így nem feltétlenül kerülhetők el az olyan helyzetek, amikor a szabályozás több szerv megosztott hatáskörébe vagy minisztériumok (például a gazdasági vagy a környezetvédelmi minisztérium) közvetlen hatáskörébe tartozik" (tegyük hozzá: így, vagyis kritizálható módon működik a rendszer például Magyarországon is). Az is bekerült a hírekbe, amiről egyébként szeretünk elfeledkezni: a világ atomerőművei meglehetősen elaggottak, hiszen a még üzemelő 442 reaktor átlagéletkora kb. 27 év, 30%-uk pedig 1980 előtt épült - és az összes erőmű a mostani, az atomenergia biztonságos használhatóságát megkérdőjelező paradigmaváltás előtt, mindenképpen a jelenlegitől nagymértékben eltérő biztonsági elvárások mellett létesült. *** Magyarország ebben a változó feltételrendszerben éppen a változatlanságával véteti észre magát: a magyar kormány az egyetlen, amely úgy készül atomerőművet építeni, hogy nem kalkulálta újra a biztonsági előírások szigorúbbá válása után a várható költségeket, és nem valósított meg semmit az EU-nak az atomerőművek, az ellenőrző hatóságok és a politika elkülönülését célzó ajánlásaiból. Mi úgy teszünk, mintha a fukusimai (vagy itt a szomszédunkban a csernobili) baleset meg sem történt volna, és mintha biztosak lennénk abban, amire sem Japánban, sem Németországban, sem máshol nincs garancia: hogy ilyesmi soha többé nem fordulhat elő.

Szilágyi László

(A sorozat következő részében a tervezett magyarországi atomerőmű-bővítés finanszírozási kihívásaival foglalkozunk.)