C) Egészség és környezet

  • Beküldve: 2010. március 26.

A fenntarthatóság jóval többet jelent a környezetvédelemnél, sőt még az emberi társadalom és az ökoszisztéma viszonyának kérdéseinél is. Az élet alapjait biztosító helyi és globális ökológiai rendszerek megfelelő működésének tartós biztosítása csak a társadalom belső viszonyainak fenntarthatósága esetén lehetséges. Az értékválasztásainkat bemutató bevezetőben kifejtettük, hogy hogyan gondolkodunk a fenntarthatóság, az igazságosság és a demokrácia minősége közti összefüggésről. Noha mind a demokratikus önrendelkezés fejlesztését, mind a társadalmi befogadást és igazságosságot olyan értéknek tartjuk, amelyet önmagáért is a politikánk középpontjába állítanánk, programunk első két fő részét, amelyben a megvalósításukat szolgáló javaslatainkat mutattuk be, úgy is fel lehet fogni, mint egy fenntarthatósági program elemeit.
A társadalom és az ökoszisztéma viszonya sem elsősorban a környezetvédelemről szól. A környezetpolitika kudarcra van ítélve, ha az a feladata, hogy a más ágazatokban, mindenekelőtt a gazdaságpolitikában kívánatosnak tekintett célok következményeit próbálja enyhíteni. Nemcsak egy igazgatási ágazatnak, hanem a kormányzás egészének feladata a társadalom és az életünk alapját jelentő ökológiai rendszerek összhangjának megteremtése, és ebben a legnagyobb szerepe annak van, hogy a jólét anyagi összetevőit előállító, és egyben a foglalkoztatáson keresztül a társadalmi integráció szempontjából is alapvető jelentőségű gazdaság a fenntarthatóság követelményeinek megfelelően működjön. Ezért a programunk szorosabb értelemben vett fenntarthatósági része is gazdaságpolitikai fejezetekkel kezdődött.
A jól-lét azonban egyáltalán nem csak az elfogyasztható, használható javak és az igénybe vehető szolgáltatások mennyiségén múlik. A valódi, megélt életminőség nem anyagi összetevői az ökológiai politika számára kulcsfontosságúak.
Természetesen ez a téma is sok szálon kötődik a program korábbi elemeihez. A mentális jólétnek fontos összetevője, hogy olyan társadalomban éljünk, amelynek mindennapi viszonyai erőszakmentesek, amelyben a jog és az együttműködés uralkodik, ahol az emberi személyiség autonómiáját és a közösségek önrendelkezését szilárd de ellenőrizhető intézmények védik, és természetesen az is, ha úgy érezhetjük, hogy egy igazságos társadalomban élünk, amelyben nem kell nap mint nap szégyenkezve elmennünk embertársaink nyomora és kirekesztettsége mellett. Számos nemzetközi kutatás mutatta ki, hogy a gazdag de nagyon egyenlőtlen országok lakói lényegesen rosszabbul érzik magukat, mint azok, akik szegényebb országban élnek, kisebb egyenlőtlenségek között. Ezekről a kérdésekről a program második fő részében volt szó.
Most, a program utolsó előtti fejeztében a jól-lét nem anyagi összetevői közül az egészségről és a környezet minőségéről szólunk, olyan témákról tehát, amelyek nagyon közel állnak a párt alapítóihoz, akik jelentős részben környezetvédő szervezetek aktivistái közül kerültek ki.
Épp ennyire közel áll hozzánk az utolsó fejezet témája, ami a természeti rendszerek védelme lesz.

Helyzetkép

Európai összevetésben szélsőségesen rossz népegészségügyi mutatók

Közhely, de igaz, hogy Magyarország lakosságának általános egészségi állapota katasztrofális.
A születéskor várható élettartam az Európai Unióban csak Romániában, Bulgáriában és a volt szovjet tagköztársaságokban, Észtországban, Lettországban és Litvániában rövidebb, mint nálunk (nálunk 73-74 év, Litvániában a legrövidebb, 71 év). Az Unió tizenöt régi tagországában 80 év felett van, és ebből a szempontból Szlovénia és Csehország is közelebb van a régi tagországokhoz, mint hozzánk.
Forrás: Eurostat

Ennél is rosszabb képet festenek a halálozási mutatóink, amelyek azt írják le, hogy egy évben a különböző betegségek és más halálokok közül miben mennyien halnak meg. Az összevont halálozási ráta azt mutatja meg, hogy népességarányosan mennyien halnak meg összesen évente. Magyarországon 2004 és 2006 között átlagosan minden 1000 magyarból évente tíz meghalt, míg például minden 1000 svédből 5-6 (kiküszöbölve a két ország korösszetételének különbségéből eredő hatásokat). Ezeknek a halálozásoknak nyilvánvalóan jelentős hányada elkerülhető volna.1
Forrás: Eurostat

A legfőbb halálokok a szív- és érrendszeri betegségek és a daganatos betegségek. Ezek Magyarországon együttesen az összes halálozás 70 százalékáért felelősek.
Szív- és érrendszeri betegségekben csak Romániában, Észtországban, Lettországban és Litvániában halnak meg többen (népességarányosan), mint nálunk. Magyarországon az ilyen eredetű halálozások előfordulása két-, két és félszer gyakoribb, mint az Unió régi tagországaiban. A cseh, a lengyel, és különösen a szlovén adat is sokkal jobb, mint a miénk.2
A Magyarországon a halálozások körülbelül negyedét okozó daganatos betegségek tekintetében még a szív- és érrendszeri betegségeknél is rosszabb a helyzet. Listavezetők vagyunk egész Európában (nemcsak az Unióban), például Oroszországban is kevesebben halnak meg rákban, mint nálunk. Ezen belül egészen megdöbbentő az elsősorban a dohányzással és a légszennyezéssel összefüggő tüdőrák gyakoriságára vonatkozó statisztika. Ebben nem egyszerűen elsők vagyunk, hanem a közelünkben sincs senki. Népességarányosan negyedével többen halnak meg nálunk tüdőrákban, mint a második legveszélyeztetettebb Lengyelországban.
Forrás: Eurostat

A különböző évek statisztikáit összehasonlítva az látszik, hogy a legutóbbi időszakban a relatív pozíciónk is romlott. A környező országok halálozási mutatói mára általában sokkal jobbak, mint hazánkéi. A relatíve egyre rosszabb egészségi állapotunkkal a regionális gazdasági versenybeli pozíciónk is romlik évről évre.

Egészségügy vagy betegségügy

Amikor egészségről esik szó, a legtöbben azonnal az egészségügyi rendszerre gondolnak, pedig az egészségügyi rendszer minősége csak 15-20 százalékban befolyásolja egy ország lakosságának egészségi állapotát. A többi 80-85 százalékot az életmód, a környezeti tényezők és a genetikai adottságok határozzák meg. A 2008-as évben például az összes halálozás közel 16 százaléka volt a dohányzással, és több mint 12 százaléka az alkoholfogyasztással összefüggésbe hozható. A kizárólag egészségügy-központú felfogás az elmúlt évtizedekben nagyon sokat ártott a magyar lakosság általános egészségi állapotának, hiszen jelentős szerepe volt és van abban, hogy a figyelem, és ennek megfelelően a források java része is csak a rendszerre magára fordítódik. Az egészségügyi rendszernek természetesen nagyon fontos szerepe van abban, hogy meggyógyítson minket, vagy életminőségünket javítsa, ha gyógyíthatatlanul megbetegszünk – de arra, hogy megbetegszünk-e vagy sem, csak kevéssé képes hatással lenni. Ráadásul a magyar egészségügy még a meglévő megelőzési képességét is csak alig használja ki.
A gyógyszeripar ma fénykorát éli. Mára többé-kevésbé akadálytalanul uralja szektorának a keresleti és a kínálati oldalát is. Gyógyszergyárak által szponzorált orvosok, gyógyszergyárak által szponzorált konferenciákon és szaklapokban számolnak be a gyógyszergyárak által szponzorált alap- és alkalmazott kutatások eredményeiről. A kereskedelmi és a közszolgálati média gyógyszergyárak által szponzorált oldalain folyik az ún. „egészségnevelés”, hívják fel az ún. „megelőzésre” a figyelmet.
Nem kis részben azért vagyunk 20 éve stabilan a világelsők között az elkerülhető halálokokat tekintve, és az egészségben töltött évek alacsony száma azért nem felel meg az ország gazdasági fejlettségének, mert a megelőzés (azaz az egészségben tartás) szemlélete szinte nyomokban sem érhető tetten. Sem a lakosság, sem az egészségügyi dolgozók, sem a döntéshozók esetében. A betegségipar pedig nem érdekelt abban – ahogy a világban másutt sem – , hogy az egészségi állapotunkat döntően meghatározó egészségmegőrzés javára csoportosítsunk át forrásokat az egészségi állapotunkat csak nagyon kis részben meghatározó betegségügy kárára.
A rendszerváltás óta szinte minden kormányzatnak megvolt a maga hosszú távú – és, tegyük hozzá, szakmailag általában minden további nélkül elfogadható – népegészségügyi programja, amit aztán a következő ciklusban egy mozdulattal hajítottak ki, hogy belekezdjenek egy újba. Ezek a programok jellemzően 4, sőt, 8 éven is túl hoznak látványos eredményeket, így a tervek megvalósításához az eddigi kormányok többsége hozzá sem kezdett.

Egészségbeli egyenlőtlenségek

Az egészség eloszlása híven követi a társadalmunkat mélyen szabdaló törésvonalakat, vagyis a belőle fakadó hátrányok éppen azokat sújtják, akik egyébként is a társadalom kevésbé szerencsés csoportjaihoz tartoznak: a szegényeket, a képzetleneket, a munkaerőpiacról kiszorultakat. Az, hogy Magyarország lakosságának rossz az egészségi állapota, valójában csupán a lakosság egyik felére igaz. Az ország szerencsésebbik felének egészségi mutatói, ha nem is ugyanolyan jók, mint Európa fejlettebb országaiban, de nem állnak távol attól, ráadásul javuló tendenciát mutatnak. Annak, hogy a teljes népesség átlagos mutatói vagy egyáltalán nem, vagy csak alig javulnak, a magyarázata az, hogy a rossz egészségi állapotú népességcsoport mutatói romlanak. Szerintünk ez elfogadhatatlan. Az egészségi állapot terén tapasztalható egyenlőtlenségek csökkentése a méltányos és igazságos társadalom megteremtésének egyik legfontosabb feladata.

Az állami egészségbiztosítás és a gyógyító szolgáltatások rendszere

Az állami egészségügyi ellátórendszerben súlyos problémák sora vár régóta megoldásra.
Annak megítéléshez, hogy az egészségügyi közkiadások aránya sok vagy kevés, mindenekelőtt azt kellene tisztázni, hogy a gyakorlatilag végtelen forrást felemészteni képes technológiai lehetőségek és a szükségképpen véges társadalombiztosítási források között milyen egyensúlyt tartunk helyesnek. Sajnos nyilvánvaló, hogy a biztosítotti jogviszonnyal a felhasználó nem szerezhet jogosultságot a technológiailag elérhető egészségügyi szolgáltatások teljes körére. Az orvostudomány gyors ütemben fejlődik, az élet meghosszabbítására és az életminőség javítására szolgáló legújabb technológiák azonban nagyon drágák. Egyetlen ország sem engedhetné meg magának, hogy ezeknek a technológiáknak a teljes körét finanszírozza a társadalombiztosítási rendszerében. Sajnos így az egyik legfontosabb erkölcsi kérdés, ami felmerül az egészségügyben az, hogy melyek lesznek azok az adott esetben élettartam-hosszabbító ellátások, amelyek technológiai értelemben léteznek ugyan, de a társadalombiztosítás nem terjed ki rájuk. Több választási ciklus óta zajlik a vita az egészségügyi reformról, megdöbbentő módon anélkül, hogy erről a szűk szakmai körökön kívül akár egyetlen szó esne. A közvélemény nagyobbrészt nincs tudatában annak, hogy ez a kérdés egyáltalán létezik. A legkevésbé sem átlátható, hogy a gyógyító szolgáltatásokra fordítandó közkiadások mértékéről szóló különböző lehetséges döntési alternatívákhoz a finanszírozható szolgáltatások milyen köre tartozik. Így azt sem lehet tudni, hogy a magyar társadalom többsége az egészségügyi ráfordítások milyen szintjét, a véges közforrásokból való milyen részesedését tartaná helyesnek.
Ha más országokhoz mérjük magunkat, tény, hogy az egészségügyi közkiadások aránya ma kevesebb, mint a másik három, hozzánk sok szempontból hasonló visegrádi ország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia átlagának kétharmada. Ez az elmaradás nagyságrendileg évi 500 milliárd forintot jelent. Emellett a relatív alulfinanszírozás mellett ugyanakkor a pazarlás is jelen van az egészségügyben, aminek egy része korrupciós eredetű, más része azzal függ össze, hogy az ellátás-igénybevétel indokoltságának ellenőrzésére szolgáló intézményrendszer nem elég pontos és hatékony. Az indokolatlan igénybevétel visszaszorítása céljával alkalmazott differenciálatlan fiskális eszközök viszont gyakran abszurd helyzeteket idéznek elő az intézményekben.
A most záruló kormányzati ciklus során a kormányzat az államháztartási egyensúly helyreállításának egyik jelentős eszközét abban látta, hogy nagy mennyiségű, mintegy 250 milliárdnyi forrást vont ki az egészségügyből. Ennek egyik eszköze a legnagyobb részben 2006-ban végrehajtott kapacitáscsökkentés volt. Ez a hozzá fűzött megtakarítási várakozásokat teljesítette. Részben indokolt is lett volna egy olyan fejlesztési koncepció, ami a fekvőbeteg-ellátástól a járóbeteg-ellátás felé csoportosít át erőforrásokat. A szakmai megalapozás hibái, és még inkább a szakmai döntéseket felülíró politikai alkuk miatt azonban sok helyen, köztük olyan helyeken, ahol eleve gyengébb volt az ellátottság, a fekvőbeteg-ellátó és a járóbeteg-ellátó kapacitás egyszerre szűkült. Jellemzően azokban a kistérségekben szűkült leginkább az ellátás, ahol az emberek bizonyítottan betegebbek. A folyamat jól működő betegutakat zilált szét, jó hírű, magas színvonalú intézményeket tett tönkre, és sok helyen okozott ellátási nehézségeket, ami tovább mélyítette az amúgy is súlyos hálapénz-problémát is.
Az is tény, hogy az orvosok és az egészségügyi szakdolgozók fizetése méltatlanul alacsony. Ennek megfelelően soha nem látott arányban vándorolnak el az országból. Számos jól menő vállalkozás alapul arra, hogy a magyar adófizetők pénzén kiképzett szakembereket kiközvetítse a gazdag nyugat-európai országok egészségügyi intézményeibe. Eközben itthon a kórházakban éjszaka sokszor egy ügyeletes orvos/nővér jut 50-60 betegre. Ez biztos, hogy a lehető legpazarlóbb gazdálkodás az erőforrásokkal.
Az egészségügyet más ágazatoknál sokkal jobban jellemzi, hogy a fogyasztó az esetek nagy részében nem tudja megítélni, hogy mire van ténylegesen szüksége, és azt sem, hogy amit kapott, az valójában milyen minőségű szolgáltatás. Az egészségügyben a valódi fogyasztóvédelem teljesen hiányzik. Nemcsak arról van szó, hogy indokolatlanul és áttekinthetetlenül sokat kell várni, hogy számos esetben minősíthetetlen infrastrukturális környezetben kellene gyógyulnunk, hogy az egész egészségügyi ellátást áthatja a kiszámíthatatlanság és kiszolgáltatottság megalázó élménye. A legfőbb probléma az, hogy nem evidens, hogy valóban megfelelő ellátást kapunk. Szakmai eljárásrendek és az azt betartató ellenőri apparátus hiányában az egyes orvosi döntéseket rendszerszerűen befolyásolják a beteg érdekével potenciálisan szemben álló érdekek. Ilyen lehet az egyes intézmények gazdasági érdeke (veszteséges beavatkozások elmaradása, nyereséges beavatkozások indokolatlan végzése), és ilyen lehet a miniszteriális döntéshozótól a kezdő orvosig terjedő gyógyszergyári korrupció, és ilyen a hálapénz-rendszer is. További súlyos probléma, hogy az orvosnak azt is mérlegelnie kell minden egyes döntésénél, hogy a kiszámíthatatlan biológiai viselkedés miatt csak utólag meghatározható ideális döntést kérhetnek rajta számon a rendelkezésre álló információk alapján meghozható optimális helyett. Mára ez a jogi fenyegetettség napról napra írja át a szakmaiságot a döntésekben: ha van (s a kényes esetek jelentős részében akad) olyan döntés, ami jogilag kevesebb fenyegetettséggel jár, akkor az orvos mind gyakrabban azt választja a beteg érdekét szolgáló szakmailag optimális, de jogilag kockázatosabb döntéssel szemben, azaz a defenzív gondolkodás mindennapossá vált.
A biztosítottak egyenlősége látszat. Elvileg minden járulékfizetőnek ugyanaz az egészségügyi szolgáltatás jár, a szolgáltatásokhoz való hozzáférésben azonban nagyok a területi egyenetlenségek, és lokálisan is egyenetlen a szolgáltatás minősége. Az állam feladata volna elérni, hogy a diagnózis és a terápia egységes és erős minőségbiztosítás mellett történjen. Ennek hiányában a minőségi és drága szolgáltatáshoz való hozzáférésben így döntő szerepe van az információs és kapcsolati tőkének, illetve a korrupciónak.

Légszennyezés és városi közlekedés

Világszerte évente 2 és fél millió, Európában pedig közel 400 ezer ember hal meg döntően a közlekedés okozta légszennyezés miatt, és körülbelül 30 millió európai szenved asztmában. Az Európai Környezetvédelmi Iroda szerint a légszennyezés okozta egészségügyi károk az Unió egész GDP-jének 3-10%-át viszik el. Az Unió területén a halálozások 6%-a vezethető vissza a levegő szennyezettségre. Magyarországon a domborzati viszonyaink és a határon átterjedő szennyezéseknek való kitettség miatt légszennyezettség rosszabb, mint az európai átlag. A helyzet a rendszerváltozást követően összességében javult, de inkább beszélhetünk a szennyezés átstrukturálódásáról, mint valódi javulásról. A közlekedés ugyanis egyre dominánsabb szerepet tölt be a hazai szennyezőanyag-kibocsátásban. A döntően közlekedési eredetű szálló por egészségügyi hatását tekintve különösen kritikus szennyezőanyag, és a legtöbb mérőállomással rendelkező településen gyakoriak a határérték-túllépések. Csak a fővárosban évente mintegy 2000 ember hal meg idő előtt a levegő porszennyezettsége miatt, közel tízszeresére nőtt az asztmás és többszörösére a tüdőrákos betegek száma Budapesten. Ilyen szempontból Magyarország ma Európában a harmadik legrosszabb helyet foglalja el. A határértékek betartásával azonban a betegségek előfordulása a töredékére lenne csökkenthető.
A mai nagyvárosokban az egyéni közlekedés fenntarthatatlansága nem egy elvontnak tűnő globális probléma, hanem a mindennapok valósága. Ennek ellenére Magyarországon a tömegközlekedés fejlesztésére és fenntartására nincsenek átfogó stratégiák. A fejlett világban trendszerűnek mondható az az üzemeltetési modell, hogy minden egyes menetdíjforinthoz az önkormányzatok és az állam tesz hozzá még kettőt. Ennek nálunk nyoma sincs, például a budapesti BKV üzemeltetése jóval több, mint 50%-ban menetdíjbevételekből történik. A fejlesztés irányai is véletlenszerűen, leginkább politikai érdekek alapján dőlnek el. Ennek legjellemzőbb tétele a négyes metró, mely Budapest 1990 és 2015 között elérhető közlekedésfejlesztési forrásainak túlnyomó részét felszívja, értéke viszont – a most épülő formájában – ehhez képest minimális. Sérül a nehezen mozgó tömegközlekedők esélyegyenlősége is. A babakocsis vagy nehezen járó utasok gondjain a fejlett technológiák (alacsonypadlós felszíni járművek) lassan, de segítenek, a járóképtelen utasok számára azonban csak jónak látszó, de pazarló, kevéssé hatékony távlati tervek látnak napvilágot.
A fejlett technológia és az autóba bármikor átülni tudó, igen minőségigényes utasok igényei, illetve a nagyvárosokban tapasztalható szuburbanizáció világszerte abba az irányba mutatnak, hogy a városi és az elővárosi, regionális hálózatok integrációjával olyan kényelmes, gyors és fenntartható tömegközlekedési rendszerek jöjjenek létre, melyek képesek még a mai kor mobilitási igényeit is fenntartható módon kiszolgálni. Ezek a trendek azonban Magyarországon szintén nem jelentkeznek, s ezzel végérvényesen veszélybe sodorják Budapest mint nemzetközi jelentőségű városrégió versenyképességét, illetve a vidéki gócpontok körül kialakuló, fenntartható személyi mobilitáson alapuló hálózatok létrejöttét is.
A városi személyi mobilitáshoz kapcsolódó megoldatlan probléma a kerékpáros közlekedés is. Magyarországon nem csak a megfelelő infrastruktúra (az önálló hálózat, illetve a tömegközlekedéshez kapcsolódó átadópontok rendszere) hiányzik, hanem a kerékpáros közlekedés alapvető kultúrája sincs meg. A potenciálisan kerékpárral közlekedők többsége nem tekint mindennaposan alkalmazható közlekedési módként a kerékpárra, miközben a közlekedési más résztvevői sem kezelik egyenrangú félként a kerékpárost. A nemzetközi tapasztalatok sajnos azt mutatják, hogy a szemléletbeli váltást még az infrastruktúraépítésnél is sokkal fontosabb, egyben nehezebb feladat lesz megszervezni.

Zajszennyezés

A zaj a legalattomosabb környezetszennyezés. Kezdetben csak elvonja a figyelmet, megzavarja az emberek kommunikációját, pihenését, alvását, de 55-60 dB-es zajszint már fejfájást, szívritmuszavart, levertséget okoz, csökkenti a testi-szellemi teljesítőképességet, vagy éppen agresszivitást vált ki. Szakorvosok szerint a tartós 80-85 dB-es zaj már visszafordíthatatlan károsodási folyamatokat indít el az emberi szervezetben: előbb a fülcsengés állandósul, majd megindul a hallószervek károsodása. De kihat a többi szervre is: megterheli az ember vegetatív idegrendszerét, magas vérnyomást, nyombélfekélyt okozhat, és növeli a szívinfarktusok veszélyét.
Óvatos becslések szerint ma az ország lakosságának egyharmada szenved kisebb-nagyobb mértékben a zajártalomtól. Százezer magyar gyakorlatilag süket, és majd’ egymillió valamilyen formában már (gyógyíthatatlanul) halláskárosult. Amíg a felnőtteket a munkahelyeken szigorú határértékek és védőfelszerelések védik, a gyerekekkel és fiatalokra vonatkozóan nem létezik külön előírás, pedig a mai magyar fiatalok 20 %-a már hallászavarokkal küzd.
Az Alkotmány mindenki számára biztosítja az egészséges környezethez (18.§) és a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez (70/D §, (1) bekezdés) való jogot. Jogunk tehát nem a teljes csendhez (zajmentességhez) van, hanem egy olyan környezethez, amely lehetővé teszi a – szintén alkotmányos – pihenéshez való jog gyakorlását (70/B §, (4) bekezdés). E jogok érvényesítése logikusan feltételezné a megelőzési törekvések elsődlegességét és a jogok kikényszerítéséhez szükséges eszközök meglétét.
A jelenlegi zajvédelmi politika és intézményrendszer azonban alkalmatlan arra, hogy a zaj ellen hatékony védelmet nyújtson, illetve megvédje a nyugalmat. A jogi szabályozás az egyes zajforrások jellege (közlekedési zaj, üzemi zaj, szabadidős zaj stb.) szerint széttagolt, ami hatásköri zavart okoz. Külön problémát jelent, hogy egyes, a lakosságot különösen érzékenyen érintő zajpanaszok esetében az erre felkészületlen és eszköztelen önkormányzati apparátusnak kellene beavatkoznia.
A megelőzésnek a területfejlesztési, településszabályozási tervekben valójában kevés szerep jut. Az eljárások többsége a meglévő zajproblémákkal kapcsolatos, ahol a beavatkozás célja – csővégi megoldásként – a határértékek betartatására, illetve a passzív zajvédelmi létesítmények kikényszerítésére irányul. A passzív zajvédelem (például a zajárnyékoló létesítmények építése, „suttogó aszfalt”) azonban drága, korlátozza az ingatlan használatát (fokozott hanggátlású ablakok) – ráadásul sok esetben (például a repülési zaj esetében) hatástalan. Meglévő zaj esetében megoldás a források zajkibocsátásának csökkentése lenne, ez azonban a legtöbb problémát okozó közúti közlekedés esetében nagyon nehéz. A közlekedési zajt elszenvedőknek így valójában sokszor nincsenek jogi eszközei a zaj elleni védekezéshez – ha pedig az ingatlanjaik értékcsökkenése iránt indítanak keresetet, évekig tartó pereskedésre kell felkészülniük.

Vegyi anyagok a mindennapi életben

A vegyipar termékei vitathatatlanul hozzájárulnak modern életünk könnyebbségeihez, a modern kemikáliák részesei jóléti világunknak. A nem kellően hatékony szabályozások, a felelőtlen cégek és emberek miatt azonban a vegyi anyagok kikerülnek a környezetbe, bejutnak a természeti körforgásokba, az ivóvízbe, az élőlényekbe, az élelmiszereinkbe és a szervezetünkbe. A káros vegyszerek tönkreteszik az egészségünket, elszennyezik a környezetünket. Egyes kutatók szerint a vegyi anyagok jelentette egészségügyi károsodás már összemérhető a baktériumok jelentette betegségek okozta károkkal.
Az 1930-as évek óta 500-szorosára növekvő vegyipar évente több mint 400 millió tonna vegyi anyaggal árasztja el a világot. 10 millió embert foglalkoztat, ezzel a világ harmadik legnagyobb ipari ágazata. A termelés 80 százaléka 16 fejlett országban zajlik, és a fogyasztás nagy része is ezekben az országokban történik: egy európai, amerikai vagy japán harmincszor nagyobb értékű vegyszert használ fel, mint egy indiai vagy egy afrikai. Az Európai Unióban és hazánkban is több mint 100 ezer különböző, ember által előállított vegyi anyag van forgalomban.
A kozmetikai termékek, mint a samponok, tusfürdők, krémek szinte 100%-ban mesterséges vegyi anyagok. A műanyagok és a tisztítószerek is kizárólag vegyi gyárakból kerülnek ki, de a műszaki cikkek és a ruhák is nagyrészt szintetikus anyagokból állnak. Vegyi anyagok vannak az élelmiszereinkben, a ruháinkban, a kozmetikumainkban, a tisztítószereinkben, a számítógépeinkben, a tévéinkben, vegyszerekkel kezelik az ivóvizet, de még a friss zöldségeket is. Eközben az hazai lakosság 96 %-a szerint a vegyi anyagoknak van hatása az egészségünkre.3 Ráadásul a legtöbb a piacon lévő, vegyi anyagot úgy használjuk, hogy közben egészségügyi és környezeti hatásáról vagy egyáltalán nincs információnk, vagy nem megfelelő. Az Európai Kémiai Bizottság 1998-ban kijelentette, hogy a tömeges mennyiségben használt kémiai anyagok 80%-áról sosem vizsgálta senki, hogy az emberekre nézve rákkeltő hatásúak-e, illetve okoznak-e károsodást a szaporodásban vagy az utódokban, míg a 85 százalékukról nincs semmiféle adat, hogy felhalmozódnak-e a természetben vagy a táplálkozási láncban.
Vegyi anyagok a szervezetünkbe nagyrészt az élelmiszereinkkel kerülnek.4 Rengeteg élelmiszeripari termék, például a levesporok, a pudingok szinte egyenesen a vegyi üzemekből kerülnek az asztalra, míg más élelmiszerekhez csak valamilyen céllal adagolnak kemikáliákat (színezék, állományjavító, édesítőszer). Sok esetben pedig az élelmiszer alapanyaga szennyezett, például növényvédő szerekkel, vagy szennyezett talajon termelték, de otthon a tárolás, sütés-főzés során is kerülhet az ételbe káros anyag (penész, odaégés, rovarirtó szer, tisztítószer). A tengeri halak a tengerek szennyezettsége miatt gyakran tartalmaznak dioxinokat, poliklórozott bifenileket és nehézfémeket. A húsokban gyakran találkozhatunk le nem bomlott gyógyszermaradványokkal, melyeket az állatok takarmányozása során adagolnak nekik. E gyógyszerek, gyógyszerbomlási termékek hatásai az emberi szervezetre nehezen számíthatóak ki.
Mind a háztartásban, mind a mezőgazdaságban használt kemikáliák fokozott kockázatot jelentenek a védtelen embriókra és a fejlődő gyermekekre nézve. Különösen azok az anyagok veszélyeztetik őket, melyek hormonként hatnak, károsítják a szaporítószervek működését vagy fejlődési rendellenességet okoznak. Ilyen anyag például a biszfenol-A, a polikarbonát adalékanyaga, ami megtalálható konzervekben, CD-kben, bukósisakokban, sőt cumisüvegekben is és károsan befolyásolja a hormonrendszert. A PVC adalékanyag ftalátokat ugyan gyermekjátékokban a közelmúltban betiltotta az EU, de ennek ellenére minden lakásban ott vannak például a PVC kábelekben és gyakorlatilag minden magyar nő és gyerek véréből kimutathatóak, pedig fejlődési zavart okozó vegyületek és nagymértékben felelősek a növekvő számú férfimeddőségért.
A gyerekek mellett a nőket veszélyeztetik fokozottabban a vegyi anyagok. A nők érintkeznek gyakrabban a háztartási vegyi anyagokkal és a kozmetikumokkal. Aki évente legalább kilencszer festi a haját, annak 60%-kal megnő az esélye a leukémiára.5 További kockázatot jelent, hogy a nőkre jellemző zsírszövetekben könnyebben halmozódnak fel a nem lebomló, káros zsíroldható kemikáliák. Az anyák, a bennük található vegyi anyagoknak akár az ötödét is átadják a méhben fejlődő gyermekeiknek, sőt az anyatejbe is bekerülnek. Amerikai vizsgálatok 287 mesterséges vegyi anyagot azonosítottak a köldökzsinórvérben, vagyis a gyerekeknek már nincs lehetőségük arra, hogy káros vegyszerektől mentesen kezdjék meg az életüket.
Magyarországon évente 30-35 ezer ember hal meg daganatos betegségekben. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) becslése szerint a fejlett országokban két évtizeden belül a rák lesz a vezető halálok. A környezetben fellelhető mesterséges vegyi anyagok és a rákos megbetegedések közötti kapcsolatra már az 1700-as években felfigyeltek Angliában a kéményseprők hererákjával kapcsolatban. Ma már köztudott, hogy a koromban számos rákkeltő vegyi anyag található. A daganatos megbetegedések számának aránya nagymértékben megnőtt a 1700-as évekhez képest, vezető halálok a középkorú korosztályban, ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy milyen mértékben növekedett meg a környezetünkben lévő és a természetbe kikerülő rákkeltő vegyi anyagok száma. A 35-65 év közötti lakosság körében a daganatos megbetegedésekért 80-90%-ban a körülöttünk található rákkeltő anyagok felelősek.
Az allergia a fejlett világban népbetegség, hazánkban a lakosság negyede szenved e betegség valamely formájától. A vegyi anyagok elterjedésével és a légszennyezés növekedésével párhuzamosan nőtt az allergiás megbetegedések száma is. A mindennapi életben, kozmetikumokban, tisztítószerekben, élelmiszerekben megszámlálhatatlan olyan vegyi anyaggal érintkezünk, melyek önmagukban allergiás reakciót váltanak ki az arra érzékeny emberekből, illetve hozzájárulhatnak az allergiás megbetegedéshez. Közvetlen allergiát okoznak egyes anyagok, mint a nikkel és króm (bizsuallergia) és sokan érzékenyek a pácolt, lakkozott bútorokból, szőnyegből kipárolgó formaldehidre. Az élelmiszeradalékok közül is sok kiválthat allergiás reakciót az arra érzékenyek között. Ilyen anyag az egyik legelterjedtebb édesítőszer, az aszpartám, némelyek pedig asztmás rohamot kapnak egyes kéntartalmú tartósítószertől. Sajnos sokkal komolyabb problémát jelent, hogy egyes vegyszerek, mint például az egész országot szennyező atrazin nevű gyomirtószer megváltoztatják az immunrendszer működését, károsítják azt, így hozzájárulnak az allergiás betegségek kialakulásához. A pollenallergiás megbetegedések egy jó részének oka az ésszerűtlen vegyszerhasználat következménye lehet
A vegyi anyagok fenntarthatatlan, egészségre és környezetre kockázatot jelentő használatához a hiányos szabályozások vezettek. A korábbi hazai és uniós szabályozás megkülönböztette az 1981 előtt piacra vitt „meglévő anyagokat”, és az azóta bevezetett „új anyagokat”. Az újakat nagyon alaposan ki kellett, hogy vizsgálják az egészségügyi és környezeti kockázatok szempontjából, ugyanakkor a régi, több mint 100 ezer anyagra nem volt ilyen előírás. A szabályozás tehát kedvezett a meglévő, nem vizsgált anyagok használatának, hisz azokat olcsóbban és adminisztrációtól mentesen lehetett használni. Emiatt 1981 óta csupán körülbelül háromezer új anyagot engedélyeztettek.
2006 decemberében fogadták el és 2008 júniusában startolt az UNIÓ új vegyianyag-szabályozása, a REACH (Registration, Evaluation and Authorisation of Chemicals, magyarul: vegyi anyagok bejegyzése, értékelése és engedélyezése). Az előkészítése és az elfogadása majdnem tíz évbe került és ez alatt folyamatosan lobbizták, és sajnálatos módon gyengítették a kezdetben igen ambiciózus előterjesztést. A közelmúltban életbe lépett REACH célja, hogy a vegyi anyagokat forgalomba kerülésük előtt egészségügyi és környezetvédelmi szempontból ellenőrizzék. A legfontosabb változás, hogy a REACH alapján a hatóságok helyett a gyártók kötelessége lesz majd a vegyi anyagok biztonságosságának garantálása. A REACH szerint a következő 11 évben bevizsgálnák az évi egy tonna feletti mennyiségben használt anyagokat. A gyártónak, illetve az importálónak bizonyítania kell, hogy az adott anyag nem káros az egészségre, a környezetre.
A REACH regisztrációs eljárása minden vegyi anyagra vonatkozik, kivéve, amelyek engedélyezését más törvények szabályozzák. Ilyenek például növényvédő szerek és az élelmiszeradalékok. A rendszer koordinálására létrehozták Helsinkiben az Európai Vegyianyag-ügynökséget, amely értékeli a cégek által benyújtott adatokat, kiadja az engedélyeket, és nyilvánosságra hozza a bejegyzés során megismert adatokat. A különösen aggodalomra okot adó anyagokat, amelyek komoly és visszafordíthatatlan hatást gyakorolnak az emberi egészségre és a környezetre (például rákkeltők), engedélyeztetni kell. Ha a gyártó garantálja, hogy az anyag használatából fakadó kockázat megfelelően kezelhető, akkor az anyag használatát engedélyezik. A civil szervezetek szerint nincs „megfelelő ellenőrzés”, hisz eddig is ez volt a helyzet, mégsem működött jól a rendszer. Ha az anyag használata nem elengedhetetlen, akkor használatát korlátozzák. A korlátozási eljárás részeként, mely az egész Európai Unióra kiterjed, feltételeket szabhatnak az anyag gyártására, felhasználására és forgalomba hozatalára vonatkozóan, sőt meg is tilthatják az anyag használatát.

Vegyszerek a mezőgazdaságban, élelmiszerbiztonság

Az élelmiszertermelés és kereskedelem jelenlegi rendszere nem képes garantálni, hogy azonosítható eredetű és biztonságos élelem kerüljön a tányérjainkba. Az átcímkézési botrányoktól a szennyezett6 őrölt paprikán, a határértéket messze meghaladó hormon- és antibiotikum-tartalmú húsféléken át a közelmúltbeli, Kínából induló, de Magyarországot is elérő melamin-ügyig, a határértéknél messze több gombaölő szert7 tartalmazó salátákig vagy a dioxinos ír sertéshúsig terjedő lista meggyőző bizonyíték arra, hogy csak sejtéseink lehetnek arról, mi kerül az asztalunkra. Élelmiszerünk tekintetében mintavételi és ellenőrzési rendszerünk szerénysége miatt különösen védtelenek vagyunk, miközben egészségünk, életminőségünk nagymértékben függ tőle.
A monokultúrás növénytermesztés konfliktusban van a természetes folyamatokkal, ezért csak intenzív vegyszerezéssel tartható fenn, ami viszont komoly terhelést jelent a természetes rendszereknek. Ez az agrármodell a rövidtávú termelés- és profitnövelés érdekében tönkreteszi az ökológiai rendszereket, a tájat, rontja a következő évtizedek egészséges élelmiszertermelésének esélyeit, és megsemmisíti a jövő generációk életfeltételeit.
Az utóbbi évtizedekben a kémiai anyagok új csoportjai jelentek meg az élelmiszertermelésben és feldolgozásban. Ilyenek a különféle érésgyorsítók a továbbfeldolgozásra kerülő termékeknél (napraforgónál, gyümölcsöknél, hogy a termés akkor legyen szedhető, amikorra le vannak szerződve a feldolgozóval). Ahol nem használnak érésgyorsítót, ott a szállítás és az eltarthatóság miatt éretlenül szedik le a növényt (például a paradicsom esetében). A feldolgozás során széles körben elterjedtté vált a különféle adalékanyagok alkalmazása, amilyenek például az ízfokozók, színezékek, édesítőszerek és tartósítók.
A jelenlegi kaotikus helyzetben a fogyasztóknak joguk lenne arra, hogy legalább az élelmiszerek összetételéről tájékoztassák őket. Ezt azonban nagymértékben akadályozzák avval, hogy az E-számok mögé rejtik, hogy valójában milyen adalékanyagot tartalmaz az élelmiszer.
Valaha még az volt a cél, hogy mindenkinek legyen mit ennie. Most már van mit enni, de a mai élelmiszerek beltartalmi értéke messze elmarad a száz évvel ezelőttiekétől. Az emberiség soha nem evett ilyen sokat és minőségileg ilyen keveset.
A peszticidek, azaz a növényvédő szerek és a biocidok (élő szervezetek elpusztítására szolgáló anyag, főként rovar- és rágcsálóirtó szerek) a legveszélyesebb vegyi anyagok közé tartoznak, hiszen funkciójuknál fogva mérgek, és használatuk során szükségszerűen kikerülnek a környezetbe, bejutnak élelmiszereinkbe. Felmérések szerint a felhasznált növényvédő szerek csupán egy százaléka éri el a célját, azaz pusztítja el a károkozókat. A növényvédő szerek jelentette egészségügyi és környezeti problémák az egyre modernebb szerek használata ellenére sem csökken, sőt a felhasznált szerek mennyisége folyamatosan nő. A különböző peszticidekről egymás után derül ki, hogy súlyosan károsítják az élővilágot és az emberi egészséget, sőt egyes anyagok már egészen kis mennyiségben is hosszú távú károsodást okoznak, különösen az arra érzékenyebb embereknél. A hazánkban forgalmazott élelmiszerek nagyjából 40 százaléka tartalmaz kimutatható mennyiségű növényvédőszer-maradékot, körülbelül 5 százalékuk a határértéknél magasabb koncentrációban. Az üvegházi zöldségek az átlagnál is gyakrabban tartalmaznak vegyszermaradékokat, különösen a penészedés ellen használt, gyakran az emberi egészségre is káros gombaölő szereket. A MTA Növényvédelmi Kutatóintézetének Ökotoxikológiai Kutatócsoportja 2001-ben 121 élő- és ivóvíz minta 57,9%-ban talált növényvédőszer-maradékot, köztük a leggyakrabban a lehetséges rákkeltő és immunkárosító atrazint, sokszor az ivóvíz-határérték több ezerszeresének megfelelő koncentrációban.
A növényvédő szerek emellett számos egyéb kárt okoznak a természetben. A környezetbe kijutott növényvédő szerek emellett bekerülve az ökológiai rendszerekbe, pusztítanak mindenfajta élőlényt, csökkentve a biodiverzitást. A peszticidek gyakran elpusztítják a kártevők természetes ellenségeit is. Elsősorban a rovarirtó szerek, de több növényvédő szer is rendszeresen mérgezi a virágokat beporzó, virágport mézhez gyűjtögető méheket, jelentős terméskiesést okozva. A környezeti és egészségi károk csökkentése érdekében 2009-től új uniós jogszabályok vannak érvényben a növényvédő szerek használatáról és engedélyezéséről. A használatot szabályzó irányelv célja, hogy ösztönözze a növényvédőszer-használat csökkentését és mérsékelje a mezőgazdasági vegyszerhasználat jelentette egészségügyi és környezeti károkat. Az irányelv szerint a tagállamoknak nemzeti akcióterveket kell készíteniük, amelyben azonosítaniuk kell, hogy az adott országban mi jelenti a legnagyobb kockázatot növényvédőszer- és biocid-használat miatt. Az engedélyezési rendelet nem engedi meg a legmérgezőbb (rákkeltő, génkárosító, stb.), növényvédő szerek használatát Európában, továbbá előírná a veszélyes anyagok kötelező helyettesítését kevésbé káros alternatívákkal.
A REACH a növényvédő szerek mellett az élelmiszer-adalékanyagok engedélyezését se szabályozza. Az Európai Bizottság az élelmiszeriparban használt vegyi- és egyéb adalékanyagok szabályozásának egységesítése és egyszerűsítése érdekében négy rendeletet terjesztett elő,8 amelyek célja, a korábbi bonyolult szabályozás egyszerűsítésén túl, hogy a fogyasztók jobban bízhassanak a gyakran E-számoknak is nevezett élelmiszeradalékok biztonságosságában.
Az új egységes engedélyezési rendelet az adalékanyagok (például édesítőszerek, színezékek), az aromák és az élelmiszerenzimek használatát és címkézését szabályozza. Az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóság által alkalmasnak javasolt anyagok egy, az Európai Bizottság által kezelt úgynevezett pozitív listára kerülnének. A parlament el szeretné érni, hogy a listát változtatni csak az ő jóváhagyásával lehessen. A jogszabályt még nem fogadták el az unió döntéshozói, ám az Európai Parlament szerint az érzékeny csoportokat fokozottan védeni kell az engedélyezéskor, továbbá egyértelműen jelölni kell, hogyha genetikailag módosított organizmusokat (GMO-t) tartalmaz az adalékanyag. A közeljövőben a már piacon lévő anyagokat is újra kell vizsgálni. Az új rendelettervezet előírja, hogy csak azok az élelmiszer-adalékanyagok (édesítőszerek, színezőanyagok, tartósítószerek, antioxidánsok, emulgeálószerek, zselésítő anyagok, csomagolásnál alkalmazott gázok) engedélyezhetőek, amelyek nem károsak a fogyasztók egészségére. A rendelet betiltaná az adalékanyagok használatát bébiételekben és friss élelmiszereknél..

Környezeti demokrácia

A környezettel kapcsolatos kérdések szoros összefüggésben vannak a demokratikus elvek érvényesülésével is. A környezeti demokrácia, ami a demokratikus elvek kiterjesztését jelenti olyan csoportokra illetve mechanizmusokra, melyekre a hagyományos demokratikus döntéshozatal nem fordít kellő figyelmet, Magyarországon gyerekcipőben jár. Egyes társadalmi csoportok környezeti érdekérvényesítő képessége különösen csekély. Ezeket a csoportokat, a részvétel és az érdekérvényesítés hiánya folytán különösen nagy arányban fosztják meg a környezeti erőforrásokhoz való hozzáféréstől (például az egészséges ivóvíztől), miközben az átlagosnál jóval nagyobb valószínűséggel vannak kitéve különböző környezeti ártalmaknak. Ez részben az ilyen terhelések földrajzi elhelyezésének a következménye (szennyező üzemek, hulladéklerakók koncentrálódása hátrányos helyzetű csoportok lakóhelyéhez közel), részben alacsony jövedelmi helyzetükből fakadóan a környezeti ártalmakkal szembeni védekezésre való képtelenségükből fakad (rossz minőségű élelmiszerek, háztartási szerek, veszélyes technikai berendezések). Ezek a veszélyek különösen nagy arányban sújtják a roma közösségeket. Ez a helyzet súlyosan sérti a környezeti igazságosság elveit. Azok a közösségek pedig, amelyekben a környezeti érdekeikkel kapcsolatos tudatosság megszületett, gyakran nem, vagy csak nehézségek árán képesek hozzáférni a környezeti információkhoz, támogatás és együttműködés helyett elutasításra találnak az állami intézmények és az önkormányzatok részéről a környezeti demokrácia eszközeinek alkalmazásakor.

Javaslataink

1. Személyes egészségvédelem

a) A dohányzás visszaszorítása

Magyarországon a lakosság bő harmada dohányzik. Az ezzel összefüggésbe hozható rákbetegségek elképesztő statisztikáját a helyzetértékelő részben bemutattuk. Becslések szerint a férfiak 28, és a nők 9 százaléka a dohányzás valamilyen következményébe hal bele. A dohányzás egészségi hatásai csak 20 éves késleltetéssel jelentkeznek, vagyis a ma zajló dohányzásellenes tevékenységnek kimutatható eredménye valószínűleg csak évtizedek múltán lehet. A dohánytermékek adóját fel kell emelni, és a bevételt az egészségügybe forgatni. A dohányzást meg kell tiltani szórakozóhelyeken, vendéglátóipari helyeken, játszóterek és közlekedési megállók ötméteres környezetében, jelentős szabálysértési bírságtétel mellett. Jól finanszírozott, többéves multimédiás kampányra van szükség a dohányzás divatjának felszámolására, kiegészítve a leszokást segítő szolgáltatásokkal. Külön célzott kampány kell az iskolázatlanok dohányzásának csökkentésére.

b) Alkohol- és drogprevenció

A WHO 2008-as felmérése szerint a magyaroknál több alkoholt csak négy országban fogyasztanak közel félszáz vizsgált ország közül. Magyarországon az alkoholspecifikus halandóság körülbelül kétszerese az Európai Unió átlagának, körülbelül az összes halálozás 12 százalékát adja, és lassan növekvő tendenciát mutat. Az alkoholbetegeket ellátó, a rendszerváltás utáni évtizedekben gyakorlatilag megszűnt gondozóhálózatot újra fel kell építeni. Minden 5000 fő fölötti lélekszámú településen legalább egy alkoholbetegségben jártas szakember heti rendszerességű rendelésére van szükség. A háziorvosi képzésben nagyobb hangsúlyt fektetni az alkoholbetegség felismerésére, kezelésére (beleértve ebbe a függőkkel való munkához szükséges pszichológiai eszköztárat is). A két nemhez külön szóló alkoholellenes kampányt kell indítani. Folytatni kell a primer drogprevenciót a fiatalok körében, az országos kampányokba bevonva az elismert civil szakmai szervezeteket is. Az iskolai drogprevenciót folytató szervezetek programjait ellenőrizni, monitorozni kell.

A pszichoaddiktív szerek használatában Magyarország sajnos élen jár. A kannabisz származékok használatának kriminalizálása azonban tovább súlyosbítja az önpusztító életformával kapcsolatos társadalmi problémákat. Ezért egy összehangolt ifjúság és társadalompolitika szükségeltetik az állam részéről, hogy mérsékelni tudjuk a droghasználat társadalmi költségeit.
-nyitott közösségi terek kellenek, ahol szabadidejüket eltölthetik a fiatalok
- kreativitásra ösztönző ifjúsági programok állami/önkormányzati támogatása
- alulról szerveződő ifjúsági programok nagyobb fokú támogatása
- prioritásként kell kezelni a pályakezdő fiatalok munkahelyteremtését
Ezek mellett pedig dekriminalizálni kell a kannabisz származékokat fogyasztókat, mivel ha bűnözőként bánik velük a társadalom, azzal nem tudjuk a problémát a gyökerénél megoldani. A könnyűdrog fogyasztás szabálysértési kategóriába kell, hogy kerüljön. A problémás esetekkel ifjúságsegítők és a szociális munkások foglalkozzanak, ne rendőrök és orvosok.
Nem üldözni kell a kannabiszfogyasztást, hanem alternatívát kell nyújtani!

c) Egészséges táplálkozás

Sajnos Magyarországon nem csak a nem kellően kiegyensúlyozott táplálkozás, de a legalapvetőbb élelmiszerbiztonság sem okvetlenül biztosított, amint azt az elmúlt évek élelmiszerbotrányai megmutatták. Több elemzés megmutatta azt is, hogy honfitársaink döntően a termékek árai alapján választanak élelmiszereket, a minőséggel, például hogy milyen súlyosan egészségkárosító anyagokat tartalmazhat egy termék, nem foglalkoznak. Súlyos és orvosolandó problémának tartjuk az élelmiszertudatosságnak ezt a hiányát. További probléma, hogy míg sajnos sokak számára valóban elérhetetlen anyagilag nem csupán az egészséges, de a legalább valamilyen mértékben változatos táplálkozás is, az egészséges táplálkozásról rengeteg téves információ is forgalomban van. Szükség van egy mindenki számára hozzáférhető, közérthető adatbázis összeállítására, amely tisztázza a gyakori tévhiteket, és világos útmutatást ad az egészséges táplálkozást illetően. A háziorvosi ellátás részévé kell tenni, hogy a háziorvos évente egyszer konzultáljon a páciensével annak táplálkozásáról, akkor is, ha a páciens egészséges. Az irányított betegellátási rendszerben ismert a háziorvosok prevenciós kerete (körülbelül 20 Ft/kártya/hónap), ezt a többi háziorvosnál is be kell vezetni. A táplálkozási kultúra kialakulásának és változásának az állam által leginkább befolyásolható közege az iskolai és munkahelyi étkeztetés (menzák és büfék). Ezt fejleszteni, szabályozását és ellenőrizni kell. (További részletek a fenntarthatóságra nevelésről szóló részben az utolsó fejezet végén.)

d) Testmozgás

A tömegsport támogatása és népszerűsítése hosszú távon gyökeresen átalakíthatja az egészségügyet, és végre a megelőzést állíthatja előtérbe. A tömegsportot elősegítő uniós forrásokat könnyen elérhetővé kell tenni az alacsony összegre pályázó kis szervezetek számára is, minden tekintetben segíteni kell a pályázást e téren. A túra-, kerékpáros-, lovas- és vízitúra-szakosztályok, túraállomások esetében a fejlesztési költségek előteremtése mellett a fenntartható működést is támogatni kell, a szervezetekről és az infrastruktúráról szóló országos online információs adatbázis létrehozása mellett. A céltámogatások mellett a működési feltételek átalakításával és a közhasznúsági kedvezmények megteremtésével kell fenntarthatóvá tenni az sportcélú nonprofit intézményeket. A városi közlekedésben radikálisan javítani kell a kerékpáros és gyalogos közlekedés feltételeit. Itt a közgondolkodásban is fordulatot kell elérni. A hosszú távú cél a kerékpározás nagyarányú térnyerése az autózással szemben, és a gyalogosok biztonságérzetének, a városi séták egészséges voltának visszaállítása. Az iskolai testnevelésórák kereteit bővíteni kell, és a szabadidős sportokat is meg kell ismertetni a diákokkal. A testnevelésóra alóli felmentés helyett rendszeres és szakszerű gyógy- és alternatív testnevelést kell biztosítani minden iskolában annak, akinek szüksége van rá.

e) Munkahelyi egészség

A felnőtt népesség közel fele napjainak igen jelentős részét a munkahelyén tölti, ezért az egészségük megőrzése szempontjából nagyon fontos, hogy ott milyen hatások érik őket. A világszerte, de különösen Magyarországon egyre jelentősebb népegészségügyi problémává váló krónikus stressz egyik legfőbb forrása is a munkahely. A munkabiztonság mellett a tágabb értelmében vett munkahelyi egészségvédelmet is fejleszteni kell, ellenőrizni kell a fizikai munkakörülményeket (zaj- és fényviszonyok, levegőminőség), a munkaadókat ösztönözni kell egészségvédő programok indítására és fenntartására. A mikrovállalkozói szint felett a munkahelyek ergonomikus kialakítását szigorúan meg kell követelni a munkaadóktól. A munkahelyi stresszt csökkenteni, a kezelését fejleszteni kell. Kampányok, képzések keretében rá kell ébreszteni a munkaadókat, hogy a stressz csak egy bizonyos pontig fokozza a teljesítményt.

f) Közösségfejlesztés és életminőség

Bár ez meglepően hangozhat a népegészségüggyel összefüggésben, de meggyőződésünk, hogy a magyar lakosság testi bajainak egy igen jelentős része lelki problémákban gyökerezik, és legjobb orvossága a közösségek megtartó ereje lehet. Szabadidőnk jelentős részét tévénézéssel töltjük, krónikus stressz-szintünk kiemelkedően magas, és rosszul kezelt, ami többek között a depresszió és a szív- és érrendszeri halálozás magas aránya is bizonyít. Legszorosabb személyes – jellemzően inkább családi-, hiszen barátja sokaknak nincs is – kapcsolatainkon kívül általában bizalmatlanok vagyunk. Hosszan sorolhatnánk még azokat a mindennapjainkat megmérgező tüneteket, amelyek előkészítenek bennünket a testi bajok támadásának, és amelyeken a közösségek feltámadása segíthet egyedül. A közösségfejlesztést részben közvetlenül, a létező közösségek támogatásával képzeljük el. Ugyanakkor az egészségfejlesztés érdekében megvalósítandó egyéb tervek, mint például a sportegyesületek működési feltételeinek biztosítása, a városi kerékpáros közlekedés fejlesztése, a parkok, tornapályák, gyalogos terek növelése, valamint a különböző túraállomások fejlesztése is óriási hatást gyakorolhat a közösségi kultúra és gondolkodásmód megerősödésére. Sokkal több közösségfejlesztéssel foglalkozó szakemberre van szükség, a felsőfokú és a középfokú képzést extenzíven és intenzíven is fejleszteni kell. A helyi közösségeket szabadidős klubok létrehozásával, amatőr klubvezetők és helyi közösségfejlesztők ingyenes képzésével is támogatni kell. A helyi közösségek, kistelepülések, lakóhelyek, társasházak, munkahelyek, oktatási intézmények által természetesen kialakított közösségeket, egyesületeket, klubokat támogatni kell a helyi adók visszaforgatásával. A mozgásszervi betegségekben szenvedők, és fogyatékkal élő emberek számára élhető, támogató társadalmi környezetet kell teremteni, akadálymentesítéssel, kommunikációs kampányokkal, oktatással. A közösségfejlesztésnek a pszichopatológiai betegségben szenvedők életminőségének javítását is feladatának kell tekintenie.

2. Egészségbiztosítás és gyógyító szolgáltatások

a) Miért nem megoldás az egészségbiztosítás privatizálása?

Az előző ciklusban a kormányzat kísérletet tett a társadalombiztosítási egészségügy finanszírozásának részleges privatizálásra. Az egészségügy hatékonysági tartalékainak kiaknázására, az állam gyenge pénzügyi és minőségügyi ellenőrző funkcióinak kiváltására és a korrupció visszaszorítására az akkori kormány részben piacelvű megoldást választott, a megtakarításban érdekelt, részben magántulajdonú, egymással elvileg versengő biztosítóknak („pénztáraknak”) adta volna át a biztosítói feladatokat. A finanszírozási reformról szóló törvényt az országgyűlés elfogadta, majd a társfinanszírozási formákról (co-payment) rendezett népszavazás eredményeinek hatására visszavonta. A megbukott reformjavaslat egyébként a konkrét konstrukcióját tekintve is rendkívül szerencsétlen volt, a saját, egyébként téves, előfeltevéseinek sem felelt meg azzal, hogy versenyhelyzetben levő biztosítók helyett gyakorlatilag területi monopóliumokat hozott volna létre egy olyan közegben, ahol a korábban leépített kapacitásfeleslegek hiányában fő szabályként a szolgáltatók között sem tudott volna verseny kialakulni a biztosítókkal kötendő szolgáltatási szerződésekért.
A finanszírozás piacelvű átalakítását azonban akkor sem támogatnánk, ha arra legalább a saját alapfeltevéseivel összhangban álló javaslat érkezne. Ez ugyanis egy olyan terep, amin a piaci koordináció kudarcait tanítani lehetne.
Mindenekelőtt a magánbiztosítók nem versenyeznének azokért a betegekért, akik többe kerülnek, mint az utánuk járó fejkvóta (azaz azokért a betegekért, akik a leginkább rászorulnak az ellátásra), hanem ellenkezőleg, az lenne az érdekük, hogy minél kevesebb ilyen ügyfelük legyen.
Az állam azért adná át a finanszírozást a nyereségérdekelt biztosítónak, mert nem tartja magát elég hatékonynak az ellátás-igénybevétel indokoltságának ellenőrzésére. Viszont ezzel egy olyan rendszer jönne létre, amelyben az ellátás-igénybevétel indokoltságát egy olyan szereplő ellenőrzi, amelyiknek az az érdeke, hogy az igénybevétel ne történjen meg. Ez nem jó, mert sérti a gyógyítás, a beteg érdekeit. Az ellátás-indokoltságot olyan szereplőnek kell ellenőriznie, amelyiknek nem fűződik közvetlen anyagi érdeke sem a megtakarításhoz, sem az indokolatlan ellátás-igénybevételhez.
A betegek és a biztosítók közötti óriási információs aszimmetria nem teszi lehetővé, hogy funkcionális piac alakuljon ki. A biztosítók nem a szakmai teljesítményben fognak versenyezni egymással, hanem abban, amit a biztosítottak közvetlenül érzékelnek (hotel-szolgáltatások).
Az államnak egyrészt ahhoz, hogy a biztosítókat mint az ellátás-indokoltság ellenőrzőit ellenőrizze, másrészt ahhoz, hogy az információs aszimmetriát erős szakmai ellenőrző és fogyasztóvédő tevékenységgel ellensúlyozza, lényegében ugyanazt a feladatot kellene tudnia jól ellátni, amit át akar adni a magánbiztosítónak, hogy az lássa el helyette. Ezért egészen biztosan nem érdemes finanszírozni a magánbiztosítók profitját és megkockáztatni a nem profitábilis betegek kiszolgáltatottá válását.
Ráadásul a magánbiztosítók színrelépésével megjelenne a rendszerben egy olyan, erős érdekérvényesítő képességű szereplő, amelyiknek az az érdeke, hogy a társadalombiztosítási alapcsomag a lehető legszűkebb legyen a mindenkori fejkvóta-tömeghez képest. Ha ebben az üzletágban olyan szereplők érdekeltek, akiknek érdekeltségük van a kiegészítő biztosítási üzletágban is, akkor abban is érdekeltek lesznek, hogy akkor is zsugorodjon az alapellátás köre, ha ezzel a kvótatömeg is csökken.
Ezért ezt a megoldást az egészségügyben levő hatékonysági tartalékok mobilizálására és a korrupció letörésére elvetjük. Meg akarjuk őrizni az egységes, szolidaritáselvű állami egészségbiztosítást, a finanszírozási oldalon, semmilyen privatizációt nem támogatunk, elvetjük az országosan egységes kockázatközösség feldarabolását.
Az állami egészségbiztosítási és ellátórendszernek a helyzetértékelő részben bemutatott problémáit azonban meg kell oldani.

b) A társadalombiztosítási szolgáltatáscsomag átlátható meghatározása

Miután ma is már jelképes összegért biztosítottá lehet válni, s a biztosítotti státusz nyilvántartásának és ellenőrzésének adminisztrációs költsége egy nagyságrendben van azzal a bevételkieséssel, amit az okoz, ha a biztosítotti státusz rezidensi jogon (azaz a Magyarországon bejelentett állandó lakhellyel rendelkezőknek) jár, az adórendszer egyszerűsítése végett nyolc év alatt fokozatosan eltörölni javasoljuk az egészségbiztosítási járulékoltatást (lásd a III/A fejezetet), az egészségbiztosítást adókból javasoljuk finanszírozni. A legális munkavállalást és a közteherviseléshez való hozzájárulást elsősorban a nyugdíjrendszerben a járulékfizetés és a nyugdíj várható összege közötti kapcsolat (svéd vagy német példára történő) megerősítésével javasoljuk ösztönözni (lásd a II/F fejezetet). Az egészségügyi ellátásból saját hibájából sem akarunk kizárni senkit. Ez nem jelenti azonban azt, hogy az állami egészségbiztosítás költségvetésének, az összes állami kiadáshoz viszonyított arányának, és az állami egészségbiztosításból finanszírozott szolgáltatások körének ne kellene maximálisan átláthatónak lennie.
Ahogy a helyzetértékelő részben kifejtettük, a gyorsan fejlődő technológia által elérhetővé tett egészségügyi (élettartam-hosszabbító, életminőség-javító) szolgáltatások teljes körének társadalombiztosítási finanszírozása a leggazdagabb országok számára sem lehetséges. Az viszont elengedhetetlen, hogy a társadalom számára átlátható, a részvétel lehetőségét biztosító folyamatban szülessen egyetértés arról, hogy melyek azok az ellátások, amelyek a társadalombiztosítási szolgáltatási csomagba tartoznak.
A csomag megállapításánál szerintünk a következő alapelveket kell követni. A közvélemény számára is világos alternatívákat kell kidolgozni a várható költségüket is világossá téve. A csomagban minden betegségre lennie kell lennie legalább egy hatékony kezelésnek (ha kezelhető betegségről van szó). A csomagban különbséget lehet tenni teljesen finanszírozott és részlegesen finanszírozott szolgáltatáselemek között, mely utóbbiak esetén szükség van a szolgáltatást igénybe vevő biztosított társfinanszírozására, ami különböző mértékű lehet. A csomagból fő szabályként csak alacsony hatékonyságú vagy nem bizonyított hatékonyságú ellátások maradhatnak ki.
A közfinanszírozott szolgáltatási csomag összetételét évente felül kell vizsgálni.
A csomagból kimaradó vagy csak részben finanszírozott ellátásokra önkéntes kiegészítő biztosítást lehet kötni. Összeférhetetlenségi szabályozással, a társadalmi részvétel és a nyilvánosság biztosításával kell garanciát adni arra, hogy a kiegészítő biztosítási üzletágban érdekeltek ne befolyásolhassák a társadalombiztosítási csomag összetételéről szóló döntési folyamatot.

c) Pénzügyi konszolidáció, a munkaerő-elvándorlás megállítása

Addig is, amíg a közfinanszírozandó eljárások köréről a nyilvános ellenőrzés mellett, társadalmi részvétellel kialakított döntés megszületik, konszolidálni javasoljuk az egészségügy finanszírozását. A nemzetközi példák alapján indokoltnak tűnő 500 milliárdos forrásbővítés a következő kormányzati ciklusban elképzelhetetlen. A közelmúltban kivont 250 milliárd nagyságrendű forrást azonban vissza akarjuk tenni a rendszerbe, szigorúan a hatékonyság javulását és a korrupció visszaszorulását jelző mutatók javulását feltételül szabva.
A többletforrás felhasználásánál prioritást élvező területek a megelőző szolgáltatások fejlesztése, a szolgáltatások valós értéken, az amortizációt is figyelembe véve történő finanszírozása, a területi egyenlőtlenségek csökkentése, a fogyasztóvédelem fejlesztése és a munkaerő-elvándorlás megállítása.
Ma az egy főre jutó nemzeti össztermék 1-1,5%-át keresi meg egy orvos, miközben a nyugat-európai átlag 2,5-3,3%. A nyugati egészségügyi rendszerek elszívó hatását figyelembe véve, nyolcéves programot kell hirdetni a hazai orvosbéreknek az egy főre jutó GDP 3%-a körüli szintre való emelésére, természetesen a hálapénzrendszer és a gyógyszergyári szponzoráció radikális visszaszorítása mellett.

d) Az intézményszerkezet fejlesztési irányai

A mai háziorvosi szolgálat helyett, számos jól működő nyugati példa alapján, kétszintű házi egészségügyi szolgálat bevezetését javasoljuk. A ma a háziorvos által végzett tevékenységek egy jelentős részét, komoly szakmai tudást igénylő feladatokat is, az egyre nagyobb arányban képzett diplomás nővérek végeznék. A háziorvosnak így sokkal több kapacitása marad arra, hogy azokat a feladatokat lássa el, amelyekhez az ő kompetenciája szükséges. Ma a háziorvosok a betegek egy részét kizárólag azért irányítják tovább az intézményrendszer más szintjeire, mert az irreális terhelés miatt nem képesek az ellátásukra. A kétszintű házi egészségügyi szolgálat bevezetése jelentősen csökkentené a kórházak és járóbeteg-rendelések terhelését.
A területi kiegyenlítés elve alapján a járóbeteg-rendeléseket lakosság alapján kell telepíteni. A drágább kórházi szint tehermentesítése érdekében a képessé kell tenni ezeket mindazoknak a problémáknak a végleges ellátására, amelyek járóbeteg-rendelésen megoldhatók.
A házi egészségügyi szolgálat és a járóbeteg-rendelők fentiek szerinti átalakítása radikálisan csökkentené a fekvőbeteg-ellátás iránti igényt. Csak üzemgazdaságilag optimális méretű kórházak maradhatnak fenn. Ez némi leegyszerűsítéssel a mai megyei kórházak mellett megyénként egy-egy másik kórházat jelent átlagosan.
Szükség van az egyetemi ellátás radikális átalakítására is. Semmi nem indokolja, hogy az egyetemek a városi kórházi szinten éppen olyan eredményesen ellátható betegeket tömegesen kezeljenek. Ahhoz sem fűződik közérdek, hogy az egyetemi ellátási szintet a fővárosban az országos intézeti hálózattal megkettőzzük. Utóbbiakat az egyetemekhez kell csatolni.

e) Tulajdonviszonyok a szolgáltatói oldalon

A szolgáltatói oldalon meg akarjuk őrizni a közösségi tulajdon és irányítás dominanciáját. Mivel nincs bizonyíték rá, hogy a magánkórházak ugyanolyan feltételek között eredményesebb ellátást nyújtanának, mint az állami-önkormányzati tulajdonban lévők, nem tartjuk indokoltnak a kórházi ellátás privatizálását.
A további ellenőrizetlen és kétes privatizációs ügyletek elkerülése érdekében szükségnek tartjuk a terület szabályozásának felülvizsgálatát. A magántőke bevonását az egészségügyi ellátásba elsősorban az új csúcstechnológiák alkalmazását igénylő ellátásokban látjuk elképzelhetőnek, ennek lehetőségét nem akarjuk indokolatlanul szűkíteni.

f) Gyógyszerügy

A gyógyszerpiac költségei jelentősen lefaraghatók úgy, hogy közben az egészségnyereség nem csökken. A gyógyszerpiac liberalizált területein igen sok a diszfunkció. Ennek fő oka, hogy a három vásárlói funkció: a termék kiválasztása, megfizetése és fogyasztása különvált, mindegyiket (részben) más végzi (az orvos, az egészségbiztosító, illetve a beteg). A termék kiválasztójának szempontjaiban nem mindig kellő súllyal érvényesülnek a minőségi és gazdasági szempontok. Ma a gyógyszerpiac túlterhelt (túl sok a termékfajta, túl alacsony a be-és kilépési küszöb, következetlen a szabályozás), felesleges össztársadalmi költségek terhelik.
A gyakorló orvosi tevékenységgel összeférhetetlennek kell nyilvánítani, ha valaki gyógyszergyártól bármilyen célra közvetlen támogatást kap. Hatósági gyógyszerismertető hálózatot kell felállítani, amely marketingszempontoktól független valós szakmai információkkal látja el az egészségügyi dolgozókat, szemben a mai marketingalapon tevékenykedő gyógyszergyári ügynöki hálózattal. Kötelezően elő kell írni a hatóanyagnéven történő gyógyszerrendelést. A gyógyszerár-támogatás rendszerében a fix támogatás elvét általánosan érvényesíteni kell. A fogyasztást ösztönző, azaz a médiában megjelenő gyógyszerreklámok teljes tilalma mellett közhiteles, könyvtárakban, interneten, orvosi rendelőkben hozzáférhető naprakészen tartott egészségügyi információkat, közte gyógyszeradatbázist kell elérhetővé tenni. A gyógyszerellátást stabilizálná, a szakmaiságot erősíteni, ha a gyógyszerészek tulajdonosi pozícióját sikerülne merősíteni.

g) A biztosítási funkciók megerősítése

Megoldásra váró feladat az erős egészségügyi fogyasztóvédelem, az ellátások megfelelőségének és minőségének a szolgáltatóktól független ellenőrzése, és a rendszerben levő hatékonysági tartalékok felszabadítása, a szakmailag indokolt takarékossághoz főződő közérdeknek az ellátás-igénybevétel indokoltságának ellenőrzésével érvényt szerző biztosítói szerep hatékony ellátása.
Mindkét feladat megoldásának alapjául is az egyes betegségi állapotokra kidolgozandó szakmai protokollok kell, hogy szolgáljanak. Az egészségbiztosító és a szakmai kollégiumi hálózat által kidolgozandó és folyamatosan naprakészen tartandó protokollrendszer a gyógyítókat segíti a szakmai döntéseikben. Ez a gyógyító-beteg találkozások túlnyomó részét lefedő, alternatívákat is tartalmazó szakmai előírás egyszerre szolgálhatja a beteg biztonságtudatát, lehet alapja a szolgáltatóktól független külső ellenőrzésnek, vetheti gátját a defenzív medicinának, védheti meg a szakmailag helyesen eljáró egészségügyi dolgozót a jogi meghurcolástól.
Az erős szakmai minőségbiztosításhoz nélkülözhetetlen az orvosszakmai konfliktusokat felvállalni képes és kész ellenőri apparátus felállítása és működtetése, amit nem helyettesít a ma is kiterjedten működő belső minőségbiztosítás.
Minden pazarló ellátás-igénybevétel az alulfinanszírozott területektől, így a személyzet fizetésétől, a megelőzéstől és a minőségbiztosítástól von el forrást. Szűkíti a nem pazarló igénybevétel lehetőségét, csökkenti az új technológiák társadalombiztosításba történő befogadásának esélyét. Ezért természetesen ezt is ellenőrizni kell.
Ezeket a feladatokat szerintünk az Egészségbiztosítási Felügyelet erőteljes fejlesztésével létrehozott, területi elven szervezett, kiterjedt és erős állami minőségbiztosítási, szakmai és pénzügyi ellenőrzési és betegút-szervezési rendszerhez kell telepíteni. Véleményünk szerint ettől legalább akkora hatékonyságnövekedést lehet várni, mint amennyit a megtakarításból profitot termelő magánbiztosítók létrehozásától remélt a ciklus elejének egészségügyi kormányzata. Szerintünk nem lehetetlen, hogy az állam felnőjön a közérdek hatékony érvényesítésének feladatához. Mi ezt szeretnénk megvalósítani.

3. Levegőminőség, városi környezet, fenntartható városi közlekedés

a) A légszennyezés elleni fellépés általános eszközei

Az Európai Unióban még folynak a viták, hogy az Unió 20 vagy 30 százalékos csökkentést tud vállalni 2020-ig az üvegházhatású gázok kibocsátásában. A nagyobb vállalás az egészségkárosító légszennyezés miatt is indokolt, hisz a széndioxid-kibocsátás, azaz a fosszilis tüzelőanyagok égetése más légszennyezők levegőbe kerülésével is jár. (Erről lásd még a következő fejezet klímadiplomáciáról szóló szakaszát.)
Javítani és fejleszteni kell a levegő minőségét mérő monitoring-rendszereket, törekedni kell a minél több szennyezőanyagra történő ellenőrzés és a folyamatos ellenőrző rendszerek bevezetésére.
Minél több szennyezőanyagra történő ellenőrzés mellett a szennyező anyagokat kibocsájtó gépek, berendezések fokozott ellenőrzésének szigorítására is szükség van.
A pontforrások körül kötelezővé kell tenni az imissziós mérőállomások telepítését (a kibocsátó terhére) és rendszeres biomonitoringra is szükség van.
Az imissziómérő hálózatot fejleszteni kell. A térfogatáramra vonatkozó határértékek mellett az összes kibocsátott szennyezőanyagra vonatkozóan telepi, települési, regionális és országos határértékek meghatározására van szükség.
A közlekedés terén a legfontosabb teendő a közösségi közlekedés fejlesztése, a tranzitforgalom valódi költségeinek érvényesítése. Az előbbiről a következő alpontban fejtjük ki az elképzeléseinket, az utóbbiról már szóltunk az előző fejezet adórendszerről szóló pontjában.
Felül kell vizsgálni a levegőben terjedő szennyezőanyagokra vonatkozó hatályos határértékeket, át kell venni a WHO ajánlásait. A határértékkel még nem rendelkező szennyezőanyagokra vonatkozóan határértéket kell megszabni.
A kibocsátóknál érvényesíteni kell az általuk okozott externális költségeket, az okozott társadalmi-gazdasági károkat.
Az EU-n kívülről importált termékekkel kapcsolatosan is elő kell írnunk környezetvédelmi normákat. Nem szabad megengedni, hogy fogyasztásunk fokozott környezetszennyezéshez, illetve üvegházhatású gáz kibocsátáshoz vezessen más országokban.
Lehetővé kell tenni az ipari szennyezők fokozott civil és lakossági kontrolljának lehetőségét. Az új létesítmények engedélyezése során is növelni kell az érintett civil szervezetek beavatkozási lehetőségét, valamint fontos, hogy a zöld szervezeteknek megfelelő kapacitásuk legyen a hatástanulmányok, engedélyek véleményezésére. Különösen fontos a civil kontroll, ha egy létesítmény nem az elérhető legjobb technológia szerint épül.
A kibocsátásokat viszont csak a hatóságok tudják betartatni, ezért fontos a környezetvédelmi és más érintett hatóságok kapacitásának növelése.

b) Városi környezet, városi közlekedés

Az élhető városi környezet megteremtéséhez mindenekelőtt országos szinten kiegyensúlyozott, többközpontú településhálózat kialakítására, a város és a vidék kapcsolatainak erősítésére van szükség. Ezt szolgálják a vidékfejlesztés és a közlekedési infrastruktúra fejlesztése terén korábban bemutatott prioritásaink.
A városi környezet minősége szempontjából a következő stratégiai terület a helyi demokrácia fejlesztése. Az életminőséget károsan befolyásoló, a szennyezést és a zajterhelést növelő, a zöldfelületeket csökkentő, az építészeti örökséget pusztító, a városképet romboló beruházásokról szóló döntések ugyanis sokszor a politikai vezetők és a befektetők közötti, a helyi közösségeket kizáró megállapodások eredményeként jönnek létre, és megakadályozhatók lennének, ha a helyi demokrácia erősebb lenne. Ezért mi bevezetnénk a közösségi tervezés és a részvételi demokrácia máshol már bevált intézményeit, megerősítenénk a társadalmi részvétel törvényi garanciáit a jogalkotásról és a közigazgatási eljárás általános szabályairól szóló törvények módosításával, illetve a részvétel korlátozásának szándékával kezdeményezett módosítások megakadályozásával. Az innovatív részvételi technikák alkalmazását az Államreform Operatív Program forrásainak felhasználásával biztosítanánk. A helyi önkormányzati képviselőtestületek zárt üléseket elrendelő gyakorlatának szigorú keretek közé szorítása érdekében pedig már az Alkotmánybírósághoz fordultunk. (További részletek az demokráciáról szóló első fejezetben.)
A városlakók egészségét és életminőségét befolyásoló egyik legfontosabb tényező a városi közlekedés. A nagyvárosok közlekedésének ma a legsúlyosabb következménye a légszennyezés, magának a rendszernek a legégetőbb probléma a hely- és kapacitáshiány, melynek előidézője az egyéni közlekedés túlsúlyba kerülése. Ez rendszerint együtt jár a közösségi közlekedési szolgáltatások leépítésével is, tovább rontva a helyzetet. Ezt tovább súlyosbítja, hogy a nagyvárosokban a kerékpáros közlekedés helyzete sem mondható jónak. A megoldás semmiképp nem lehet új közúti kapacitások létrehozása: cél a kereslet mérséklése alternatívák fejlesztésével és behajtási díjak bevezetésével.
A megoldás egyik kulcsa a közösségi közlekedés fejlesztése. Létre kell hozni az egy-egy nagyváros régióját felölelő közlekedési szövetségeket, amelyek feladata a menetrendkészítés, a jegyek, bérletek értékesítése, a nem állami közlekedési infrastruktúra (városi utak, sínek) fenntartása és fejlesztése. Ha az út és egyéb infrastruktúra fenntartása egy kézben összpontosul, azzal elkerülhető a mai hibás gyakorlat, amely szerint például a BKV-nak nem éri meg villamost üzemeltetni, hiszen ott az infrastruktúra fenntartása is a cég feladata, szemben a buszjáratokkal, ahol az utakat a főváros illetve az állam tartja karban, így a közlekedési cégnek ez ingyen van.
A szűken vett városokon túlmutató, a város valódi vonzáskörzetét felölelő gondolkodásmódnak tükröződnie kell a közlekedésfejlesztési terveken is. A városi és regionális közlekedés összekapcsolásával a nagyvárosokhoz szervesen hozzátartozó agglomerációs térséget be kell vonni a város vérkeringésébe. Erre városmérettől és helyszíntől függő technológiák és szervezési megoldások léteznek (villamos-vasút,9 illetve metró-vasút,10 átjárhatóság, agglomerációs buszjáratok városi közlekedésbe vonása11 stb.), ezek alkalmazására számos sikeres nemzetközi példa ismert.
A fentiek alapjai lehetnek egy lényegesen színvonalasabb közösségi közlekedésnek, amely kulcsa ugyan a mai trendek megváltozásának, de önmagában azt elérni nem tudja.
Fontos kiegészítő elem még a nagyvárosi kerékpározás infrastruktúrájának és kultúrájának fejlesztése. Ezt biztosítandó a közlekedési fejlesztésekre és fenntartásra jutó költségek fix részét kötelezően a kerékpáros közlekedés fejlesztésére kell fordítani az elkövetkezendő években. Szintén lényeges elem a teherfuvarozás szabályozása is, itt a behajtási korlátozások (időbeli, térbeli), díjak és rakodási lehetőségek kombinálásával el kell érni, hogy a mainál sokkal kevésbé legyen zavaró a városi teherszállítás jelenléte.
A közösségi közlekedést körülbelül 1/3-1/3-1/3 arányban az utasok, az érintett város/régió, illetve az állam kell, hogy finanszírozza. A terület fő bevételi forrásai olyan díjak, amelyeket a városokban szűken rendelkezésre álló erőforrásokra kell kivetni: egységesen kezelt parkolási díj, dugódíj, városi teherszállítással kapcsolatos díjak formájában. A hely illetve a közúti kapacitás olyan externália, amit mindenképp be kell árazni a jövőben. A transzparens működés érdekében a fenti díjak beszedésével egy közös társaságot, a fentebb említett közlekedési szövetséget kell megbízni,12 amelynek elő kell írni többek között egy általánosan lekérdezhető adatbázis működtetését. Ezekből a díjakból országos szinten legalább 100 milliárd forint bevételre lehet szert tenni.
A budapesti behajtási díj bevezetésére irányuló javaslat helyességét már több sikeres külföldi példa is alátámasztja. A londoni és a stockholmi behajtási díj jelentősen lecsökkentette az autóforgalmat és a légszennyezést. A behajtási díj a kezdetben tiltakozó lakosok körében is népszerű lett, mert jelentősen javította az életkörülményeiket. Stockholmban a díj hatására 15 százalékkal csökkent a belvárosban az úthasználat, 40 százalékkal nőtt a tömegközlekedést használók aránya, 8,5 százalékkal mérséklődött a nitrogénoxidok mennyisége a levegőben, és 13 százalékkal a porszennyezés.
Természetesen nem csak az számít, hogy mivel közlekedünk a városban, hanem az is, hogy mennyit. A kedvező térszerkezet a városon belül ugyanúgy mérsékelheti a közlekedési igényeket, mint országosan. Többfunkciós városrészek kialakításával elérhető, hogy a lakóhely, a munka és a kikapcsolódási lehetőségek közel essenek egymáshoz. Szabályozni és korlátozni tervezzük a káros városszerkezeti, közlekedési és környezeti hatásokkal járó hipermarketek, bevásárlóközpontok, kereskedelmi láncok terjedését. A történelmi városközpontjaink üzleti célú rombolásának útját akarjuk állni.

4. A zajszennyezés csökkentése

Zajterhelés esetében a megszokás csak látszat. Az emberi szervezet biológiailag képtelen alkalmazkodni az állandó zajhoz. Hosszú távon igazi eredmény nem a technika fejlődésétől várható, hanem az egyéni és közösségi magatartási formák alapvető megváltozásától. Ha a csendé nem is, a nyugalom biztosítása és megvédése lenne a reálisan elérendő cél. A nyugalom – a zavaró és terhelő zaj nélküli állapot – biztosítása nem határértéken belüli zajterhelést jelent, hanem a természettől idegen zajok teljes távoltartását meghatározott időszakokban
A megelőzés érvényesítése érdekében a település- illetve területrendezés eszközeivel biztosítani kell, hogy a nyugalomhoz (regenerációhoz) megfelelő tér és idő álljon rendelkezésre. A „zajos üzemek” engedélyezésekor vizsgálni kell a működés nyugalomra való hatásait. Az érintettek számára az engedélyezési eljárásokban ügyféli státuszt kell biztosítani. A helyi zajvédelmi hatóságokat (jegyzőket) képessé kell tenni szakmai feladataik kellő színvonalú ellátásra.
Meglévő zavarás esetén az eljáró hatóság számára a leghatékonyabb és legolcsóbb zajcsökkentési megoldás, ha ott avatkozik be, ahol a zaj keletkezik (az aktív zajvédelem elsőbbsége). A zaj árnyékolásában (a passzív zajvédelemben) az épületen kívüli módszereknek (zajvédő fal, suttogó aszfalt,véderdő) kell elsőbbséget biztosítani, mert csak ez biztosíthatja a nyitott ablaknál való pihenést. Az épületen belüli beavatkozás (zajcsökkentő ablakok) legyen az utolsó lehetőség.
A közúti közlekedés zajszennyezését a térszerkezet javításával (lásd az előző pontban) és a nem motorizált közlekedés támogatásával lehet a leghatékonyabban csökkenteni. Az elkerülő utak építése csak akkor jó megoldás, ha az új nyomvonalra terelt forgalom bizonyítottan a lakosság egészségvédelmét szolgálja, és nem sérti alapvetően a természetvédelem érdekeit.
Vasúti forgalom esetében elsősorban az éjszakai (teherforgalom okozta) terhelést kell csökkenteni és a sínek állapotát javítani.
Különösen fontos a zajforrásoknál való beavatkozás a légiforgalomnál, ahol az épületen kívüli zajvédelem nem oldható meg. Az egyes polgári és katonai repülőterek hatáskörzetére tehát komplex zajvédelmi terv kidolgozása és végrehajtása szükséges (lehetséges zajcsökkentési eszközök: általános éjszakai repülési tilalom, a gondos útvonaltervezés, a repülési (leszállási) magasságok optimális megválasztása, a megengedett zajterhelést túllépő géptípusok kitiltása.
Rövidtávon az állam feladata az Európai Parlament és Tanács 2002/49/EK irányelvének következetes végrehajtása, a helyi stratégiai zajtérképek határidőben való elkészíttetése és az annak alapján készítendő konfliktustérképek és akciótervek megalkotása. Ehhez elengedhetetlen a társadalmi részvétel biztosítása, méghozzá az Aarhusi Egyezményben foglaltak szerint, azaz akkor, amikor a részvétel hatékony lehet, és vannak nyitott alternatívák.

5. Védekezés a vegyszerek egészségkárosító hatásaival szemben, élelmiszerbiztonság

A vegyi anyagok jelentette kockázatok csökkenthetjük egyfelől szigorúbb szabályozással, de emellett oktatással, felvilágosítással és ennek következtében tudatosabb fogyasztással, életmóddal is sok veszélyt háríthatunk el. Elvben uniós alapelv, az elővigyázatosság elve, azaz, hogy csak olyan anyagot használunk, amiről bizonyítható, hogy nem károsítja az emberi egészséget. A REACH és a fenntartható vegyianyag-használat alapjaként a zöldek a helyettesítés elvét szerették volna elfogadtatni, azaz hogy a veszélyes vegyi anyagokat kötelező helyettesíteni, ha rendelkezésre áll kevésbé káros alternatív anyag. A gyakorlatban sajnos egyik elv sem valósul meg, különösen azután, hogy az ipari lobbi hatására nagyon felhígult a REACH, és ezek az elvek már csak nyomokban találhatók meg benne.
Ezért célunk, hogy megpróbáljuk az Európai Vegyipari Ügynökség13 tevékenységét folyamatosan figyelemmel követni, ellenőrizni, hogy tényleg csak azokat a veszélyes vegyi anyagokat engedélyezzék, amelyekre a társadalomnak szüksége van.
Szeretnék, ha a REACH alapján kockázatosnak minősített anyagokat (különös aggodalomra okot adó anyagok) mihamarabb európai szinten korlátoznák és eltűnnének a hétköznapi termékeinkből.
Az élet minden területét csökkenteni kell a vegyi anyagoktól való függőséget. A vegyszerhasználat helyett, az élet legtöbb területén rendelkezésre állnak természetes, nem kémiai alternatívák. Szintetikus tisztítószerek helyett sokszor használhatnánk ecetet, citromot, míg vegyszeres növényvédelem alternatívája a biológiai növényvédelem, vagy olyan egyszerű évszázados módszer, mint a vetésforgó. A szerves anyagokban, így zsírban oldódó vegyi anyagok fokozott kockázatot jelentenek, ugyanis felhalmozódnak az állatok és az emberek zsírszöveteiben. Környezetvédelmi szempontból ezért előnyösebb, ha lehetőleg vízben oldódó anyagokat például vízoldható festékeket használunk, szerves oldószerben oldott festékek helyett.
A kémiai anyagoktól való függőséget csökkenthetjük a nem kémiai módszereket ösztönző szabályozással valamint oktatással és szemléletformáló kampányokkal is. Célunk ezért, hogy a fenntarthatóságra nevelés részeként (lásd a III/D fejezetet), a vegyi anyagok jelentette problémákról és az alternatívákról is megfelelő tudáshoz jussanak a gyerekek, fiatalok.
Zöld civil szervezetek már 2002-óta küzdenek egy európai szintű növényvédőszer-csökkentést előíró jogszabályért, sikertelenül. Elfogadhatatlan, hogy míg egyes országokban, például Dániában magas, akár 50%-os környezetvédelmi adókkal sújtják a permetezőszereket, addig más országokban alacsonyabb adókkal ösztönzik a szerhasználatot. Ezért egységes, európai szintű növényvédőszer-adókra van szükség, ami a tisztább mezőgazdasági termelést ösztönöz, és részben teríti a vegyszerek okozta kárt.
A fokozott környezetszennyező hatása miatt, (amilyenek a balatoni halpusztulások is voltak), szigorúan korlátozni kell a légi permetezést, és csak akkor szabad engedélyezni, ha nincs más lehetőség valamely kártevő elleni védelemre.
Célunk, hogy a növényvédő szerekről szóló hazai Nemzeti Akcióterv érdemi használatcsökkentési célokat tűzzön ki, csökkentve a hazai mezőgazdaság vegyszerektől való függőségét.
Jelenleg a WTO ránk erőlteti a veszélyes anyagokat tartalmazó termékeket. Többek között ezért is el akarjuk érni a mezőgazdasági termékek kereskedelmét a WTO szabadkerekedelmi szabályozása alól (lásd a III/A fejezet mezőgazdaságról szóló részét). Addig is elő kell írni, hogy külön jelezzék a veszélyes anyagok jelenlétét a termékekben. Megfelelő tájékoztatás esetén a fogyasztók is dönthetnek egy-egy veszélyes kemikália sorsáról, nem ismeretlen döntéshozókon múlik, hogy mit fogyasztunk.
Célunk, hogy a címkén az is mindig jelezve legyen, ha az adott anyagról ismert, hogy rákkeltő, károsítja a géneket, az immun- vagy a hormonrendszert, vagy hogy felhalmozódik az emberi szervezetben és nem bomlik le.
Elfogadhatatlan az a gyakorlat, hogy ha egy veszélyes anyagot kisebb mennyiségben gyártanak, akkor nem kell jelölni. A fogyasztó szempontjából teljesen közömbös, hogy egy-egy gyár milyen mennyiségben gyártja azt a veszélyes anyag, ami belekerül a termékbe, amit megvesz.
Sok vegyi anyagra igaz, hogy bár káros hatása miatt a használata tiltott a fejlettebb világban, a nyugati, sőt a hazai cégek se állnak le a gyártásával a betiltása után, hanem a fejletlenebb világba exportálják. A vegyi anyagok, így a higany is a használata során bejuthat különböző termékekbe, például az élelmiszerekbe is, amelyek aztán az unió piacán is megjelennek. Ezért az Európai Uniónak nemcsak globális felelőssége, hanem saját érdeke is lenne a már bevezetett higanyexport-tilalomhoz hasonló rendelkezések bevezetése más anyagokra a harmadik világ szennyezésének csökkentése érdekében.
Az élelmiszerbiztonságnak a magyar mezőgazdaság fejlesztésével szorosan összefüggő területeit illető javaslatainkat a gazdasági fejezet (III/A) mezőgazdasággal foglalkozó pontjában mutattuk be.

6. Környezeti demokrácia

A környezettel kapcsolatos információk nyilvánossága, a környezet állapotát befolyásoló döntések átláthatósága és a döntésben való részvétel, a természeti erőforrások, illetve a környezeti terhek elosztásának méltányossága a demokratikus berendezkedés legalapvetőbb kérdéseit érintik. Ezek a kérdések eddig a politikai közösség érdeklődésének perifériáján helyezkedtek el. Ezen mi változtatni szeretnénk. Erre a két legfontosabb eszköz a környezeti demokrácia fejlesztése és a fenntarthatóságra nevelés.
A környezeti demokrácia területén a társadalmi ellenőrzés és részvétel, a közvetlen demokrácia jogi eszköztárának bővítése, az információnyilvánosság erősítése, a gyenge érdekérvényesítő képességű csoportok támogatása, a hátrányos helyzetű közösségekre és régiókra nehezedő szennyezési nyomás kontroll alatt tartása, a globális környezeti felelősség és a jövő nemzedékek érdekképviseletének erősítése a legfontosabb feladat.
A társadalmi részvételre és az információk nyilvánosságára vonatkozó viszonylag magas szinten álló, ám hiányosan alkalmazott hatályos jogszabályok (az adatvédelmi törvény, az Aarhusi Egyezmény, az elektronikus információszabadságról szóló törvény, a környezeti adatok nyilvánosságáról szóló uniós direktíva) maradéktalan betartatásán túl, társadalmi részvételi mintaprogramok indítására van szükség a nemzetközi tapasztalatok felhasználásával. A mintaprogramok célközösségei között a legkiszolgáltatottabb, hátrányos helyzetű csoportoknak is szerepelniük kell. A közigazgatási, önkormányzati, hatósági döntéshozók és tisztviselők körében továbbképzési programokat kell indítani a társadalmi részvétel céljairól, technikáiról és feltételeiről.
Pályázható forrásokat kell elkülöníteni a halmozottan hátrányos helyzetű és jelentős környezeti terheknek kitett csoportok, közösségek érdekérvényesítésének támogatására. Az engedélyezési eljárásokban nem csupán az eljárás tárgyát képező tervezett beruházás környezetterhelését kell vizsgálni, hanem a területre, illetve az ott élő közösségekre nehezedő összterhelést is. Jelentős környezeti terhelésnek kitett területeken nem szabad további szennyezést kibocsátó beruházásokat engedélyezni, még ha azok egyébként az emissziós határértékeknek meg is felelnek.
Holland mintára javasoljuk egy olyan független elemző intézmény létrehozását, amely egyes gazdaságpolitikai, jogalkotási, közigazgatási döntések közép- és hosszútávú hatásait elemzi, vizsgálataival segíti a megalapozott és felelősségteljes kormányzati munkát, és segíti a közvéleményt a politikai szereplők által felvetett fontosabb javaslatok tényleges következményeinek megítélésében. A helyi jogalkotásban, különösen a településrendezési tervek esetében, ki kell dolgozni és be kell tartatni egy protokollt arra vonatkozóan, hogy a változtatások rövid és hosszú távú hatásait a környezetre, a telkek értékére, valamint az önkormányzat kiadásaira és bevételeire hogyan kell a helyi közösség számára bemutatni.
Az 1995-ös környezetvédelmi törvényben eltervezett, de csak nagyon töredékesen létrehozott Országos Környezeti Információs Rendszert meg kell valósítani (ld. az első fejezetet).