D) Klímavédelem, természeti rendszerek védelme

  • Beküldve: 2010. március 26.

Helyzetkép

Klímaváltozás

Napjainkban már nem az a kérdés, hogy elkerülhető-e az éghajlatváltozás, hanem az, hogy az emberiség meg tudja-e előzni az éghajlatváltozás katasztrofálissá fordulását. Ezért egyaránt komoly feladataink vannak a kibocsátás-csökkentés és a már elkerülhetetlen hatásokhoz való alkalmazkodás terén. A Kiotói Jegyzőkönyv 2012-ig tartó időszakra tűz ki célokat, az azutáni rendszerről a tárgyalások még nem hoztak kézzelfogható eredményeket. Az új megállapodástól azt várjuk, hogy a kutatási eredmények alapján javasoltak nagyságrendjébe emeli a kibocsátás-csökkentési célokat. Az Európai Unió közös célt vállal majd a nemzetközi tárgyalások során, amely a jelenleg ismert csökkentési forgatókönyvek szerint hazánkra 2005-höz viszonyítva (közös 20% esetén) 1,5% vagy (közös 30% esetében) 12,5% visszafogást irányoz elő, azaz Magyarországnak mindenképpen abszolút csökkentést kell végrehajtania a következő évtized végéig. Az űrlap teteje
Az űrlap alja

Az éghajlatváltozással kapcsolatban két fő időjárási paramétert szoktak vizsgálni. Az egyik a léghőmérséklet statisztikai jellemzőinek megváltozása, a másik pedig a csapadékviszonyokban bekövetkező változás. Habár az éghajlatváltozással kapcsolatban leggyakrabban a hőmérsékletváltozásról lehet hallani, az emberiség számára a vízhiány okozza majd a legnagyobb problémát, ami így lesz Magyarországon is, sőt földrajzi adottságaink miatt nálunk többletkockázatok is felmerülnek. Ezért a nemzeti stratégiai tervezés során központi szerepet kell szánni az ivóvízkészleteknek és az ivóvízzel való gazdálkodásnak, mert a század legfontosabb kincse az elérhető édesvízkészlet lesz. Nagy valószínűséggel az éghajlatváltozás komolyan érinteni fogja a régió édesvízkészleteit. A talajvíz-utánpótlás valószínűleg csökkenni fog Közép- és Kelet-Európában, különösen a nagyobb síkságokon és völgyekben. A téli időszakban nőni, a nyári időszakban csökkeni fog a folyók vízhozama. Többek között a Rajnáé, a Duna felvidéki mellékfolyóié és a Volgáé is. A vízkörforgásban bekövetkező változások valószínűleg megnövelik az árvizek és az aszályok kockázatát. Az árvízi kockázat több globális előrejelző modell szerint is nőni fog az észak-európai, közép-európai és kelet-európai területeken, miközben az aszály kockázata elsősorban Dél-Európában nő meg. A nagy intenzitású csapadék okozta villámárvizek veszélye Európa-szerte nő, amire az éghajlatváltozás mellett a városiasodás miatt a beépített terület növekvő aránya, valamint a vízgyűjtőkön megváltoztatott növényzeti borítottság is ráerősít. A magas árvizek gyakorisága pont a gátakkal szabályozott folyószakaszokon nő jelentősen, ami egyre nagyobb problémát jelent majd az árvízi védekezési munkálatokban. Összességében elmondható, hogy Magyarországon az éves csapadékösszeg csökkenni fog. Ezen belül azonban a téli időszakban a csapadék mennyisége nő, miközben nyáron jelentősen csökken. A csapadékos napok száma a tenyészidőszakban csökken, viszont nő a csapadékos napok csapadékmennyisége, ami azt jelenti, hogy a csapadék időbeli eloszlása egyenetlenebbé válik: ritkábban esik csapadék, de az egyszerre lehulló csapadék mennyisége nő. A villámárvizek gyakorisága ezek miatt nálunk is nő. Ezek együttes hatásaként a talajvízszint csökkenésével kell számolni, az Alföld talajvíz-utánpótlása csökken. Jelentősen nőhet az öntözési igény, amit a csökkenő vízhozamú folyóknak kell kiszolgálniuk, vagy új típusú, vízvisszatartásra és szétterítésre alapozó tájgazdálkodással kell kiváltani.

A természeti rendszerek állapota

A biológiai sokféleség megőrzése nem csak a jövő nemzedékekkel szembeni felelősségünk, hanem saját jól felfogott érdekünk is. A fajok és ökoszisztémák szinte felfoghatatlan sokfélesége önmagában is érték, de az élő rendszerek a különféle ökoszisztéma-szolgáltatások révén jelentősen hozzájárulnak az emberi társadalmak fennmaradásához. A természetes és természetközeli ökoszisztémák a légkör megfelelő összetételének kialakításától és a klíma szabályozásától egyes területek kiegyensúlyozott vízháztartásának biztosításán keresztül a talajvédelemig, vagy terményeink beporzásáig számos pótolhatatlan, vagy nehezen és költségesen helyettesíthető természeti adománnyal teszik lehetővé a társadalmi jól-lét fenntartását globális és lokális szinten egyaránt.
A Magyarországi Élőhelyek Térképi Adatbázisa1 alapján Magyarország természetközeli növényzeti öröksége és a még felismerhető eredeti növényzet töredékei mindösszesen legfeljebb 1,8 millió hektárra becsülhetők, amelynek legalább közepes természetességűnek tekinthető része összesen mintegy 1,2 millió hektár, vagyis az ország 13%-a. Az ország 38%-a kizárólag mezőgazdasági, ipari és települési kultúrtáj, ahol 500 méteres körzeten belül az eredeti ökoszisztémákból hírmondó sem maradt. A megmaradt növényzeti örökség 3,6%-a tekinthető természetes állapotúnak, 30,2%-a természetközelinek, 66,2%-a közepesen vagy nagyon leromlottnak. Azaz az ország területének csupán 0,7%-át fedi természetesnek tekinthető növényzet, további 5,9%-án természetközeli a növényzet, 12,9%-án leromlott vagy nagyon leromlott.2
A megmaradt természeti rendszereink azonban így is jelentős értéket képviselnek: az Európai Unió Natura 2000 természetmegőrzési programja keretében elkészített ökorégiós besorolásban a Kárpát-medence, és benne Magyarország önálló biogeográfiai régióként szerepel, mely a Pannon ökorégió nevet kapta. Több, úgynevezett pannon élőhely-típus (pl. szikes puszták, homoki gyepek) összterületének döntő része Magyarországon található az Unión belül, így ezek megőrzése a mi nemzeti feladatunk.
Magyarország biogeográfiai helyzetéből adódóan számos olyan ősi elsődleges gyeptípussal rendelkezik (pl. szikes gyepek, löszgyepek), amelyek elterjedésének itt található a nyugati határa, és amelyek számos bennszülött növény- és állatfajnak nyújtanak élőhelyet. Ökológiai jelentőségükön túl a gyepek esztétikai és gazdasági értéke is igen magas.. A gyepeket ugyanakkor a műtrágyázás, felülvetés és az idegenhonos fajok inváziója veszélyezteti. Számos eredetileg nedvesebb gyep kiszáradásáért felelős a lecsapolás, ami jelenleg is folyik vízelvezető csatornák formájában. Az átgondolatlan erdősítésnek, ültetvények létrehozásának vagy beszántásnak is gyakran esnek áldozatul a gyepterületek.
Az ország területének mintegy egyötödét borítja erdő (az Európai átlag 30%, a Nemzeti Erdőstratégiában lefektetett cél pedig 27%), azonban az erdőként nyilvántartott terület nagy része valójában gazdasági célú faültetvény, amit intenzíven művelnek. Ezek gyakran idegenhonos fajokból állnak, és megújuló képesség, biodiverzitás és ökoszisztéma-szolgáltatások szempontjából is elmaradnak a természetes erdőktől. Az idegenhonos erdők aránya hazánkban európai összehasonlításban igen magas (kb. 45%). A természetszerű erdők borítása legfeljebb 800 ezer hektárra tehető. Ennek egyik oka, hogy az erdőfelújítás során többnyire csak a gazdasági szempontokat veszik figyelembe, és ennek megfelelően kevés fajból álló, egyszerű szerkezetű erdőket hoznak létre a nálunk általánosan elterjedt vágásos üzemmódú erdőgazdálkodással. Ugyan az utóbbi tíz évben örvendetes módon elindult a folyamatos erdőborítást biztosító szálaló üzemmód elterjedése is, de ennek jelenlegi részaránya az erdőterületen csupán 1-2% között van. Az erdők helytelen kezeléséből eredő problémák a védett állományok esetében is fennállnak, a természetvédelmi hatóságok gyakran nem érvényesítik megfelelően a védett erdőkre vonatkozó előírásokat. Az új, 2009-ben elfogadott erdőtörvény számos pozitívuma mellett nem tartalmaz megfelelő garanciákat az erdővagyon privatizálásának megakadályozására, és továbbra sem teremti meg a civil szféra részvételének lehetőségét az erdőtervezésben.
A természetes vagy féltermészetes vizes élőhelyek kiterjedése, a nyílt víztestek teljes felülete nélkül mintegy 95 430 hektárra tehető. A legalább részben valamiféle természeti értéket képviselő, de gyakran mesterséges, illetve jellegtelen, fátlan vizes élőhelyekkel együtt (csatornák, halastavak) összesen mintegy 112 ezer hektárnyi vizes élőhelyünk van, ami az ország területének körülbelül 1,2%-át jelenti. A vizes élőhelyek kiterjedését az elmúlt évszázadokban jelentősen lecsökkentettük a folyószabályozásokkal, a folyók árterének gyakran szinte teljes megszüntetésével, és a mocsaras, lápos területek lecsapolásával. Ezzel nemcsak a természetes ökoszisztémák nagy részét tettük tönkre, de számos hagyományos gazdálkodási formát is ellehetetlenítettünk. A megmaradt természetes vizes élőhelyek viszont még mindig páratlan természeti értéket képviselnek, rendkívül változatos növényvilágnak és gerinctelenek, halak, kétéltűek és madarak seregeinek adnak otthont. Magyarországon több, európai viszonylatban is jelentős vizes élőhely-komplexum található, amelyek a nemzetközi madárvonulás szempontjából is fontosak.
A természetes élőhelyek fogyatkozásának, a tájátalakításnak egyik kulcsfolyamata a modern mezőgazdaság terjeszkedése volt. Emellett azonban a mezőgazdasági művelésnek a természetes élőhelyek fennmaradása szempontjából is fontos szerepe van, hiszen a hazai természetközeli élőhelyek döntő hányada agrártájba ágyazott, vagy azzal érintkezik. Hazánkban a természetvédelem, a mezőgazdaság és a vidék társadalma egymásra utalt. E három terület összehangolásának egyik lehetséges módját az agrár-környezetgazdálkodási rendszer jelenti. Azonban az agrár-környezetvédelmi célprogramok jelentős része nem, vagy csak papíron szolgálja a természet és a biodiverzitás védelmét, a meglévő, illetve az egyébként alapvetően elégtelen források felhasználását is számos ellentmondás terheli.
A természeti rendszerekben megtestesülő örökségünk megóvása csak komplex, a területfejlesztésre, mezőgazdaságra, infrastrukturális programokra és más területekre is kiterjedő programok révén lehetséges. A természetvédelmi munka szorosan kapcsolódik a különböző nemzetközi egyezményekhez, uniós előírásokhoz. A természetvédelmi törvény által védett területekkel részben átfedésben, az ország területének 21 százalékára terjed ki az Európai Unió élőhelyvédelmi és madárvédelmi irányelveinek alapján kialakított közösségi jelentőségű természeti területek hálózata, a Natura 2000 hálózat. Ezeken a területeken a kijelölést indokló, közösségi jelentőségű fajok és élőhely-típusok megőrzése érdekében kötelező intézkedéseket tenni. Az előírás az, hogy ezek az intézkedések ne elsősorban tiltások legyenek, hanem a megfelelő természetkímélő gazdálkodási formák támogatása, és az elengedhetetlen korlátozások a helyben gazdálkodók méltányos kompenzációjával járjanak, amire az Unió biztosít forrásokat. Azonban a két természetvédelmi irányelv, a madárvédelmi és az élőhely-védelmi direktíva átültetése a hazai jogrendbe az utolsó pillanatra maradt, a területek szakmai alapon történő kijelölése és az érintettek (földtulajdonosok és földhasználók) tájékoztatása elégtelenül valósult meg. A Natura 2000 hatásbecslési eljárás szükségességéről olyan hatóságok (építésügyi, kulturális örökségvédelmi, halászati, vadászati, erdészeti) hivatottak dönteni, amelyeknek nincsenek meg a döntéshez szükséges szakismereteik. Az új erdőtörvény hatályba lépéséig sem hatósági, sem pedig szerződéses (támogatási) intézkedést nem vezettek be a nem védett Natura 2000 erdőkben található élőhelyek és fajok kedvező természetvédelmi helyzetének megóvására, nem történt meg a folyamatban lévő tízéves erdőgazdálkodási tervek Natura 2000 szempontú felülvizsgálata, továbbá a jogszabályi kötelezettség ellenére az új körzeti erdőterveket sem vetik alá környezeti vizsgálatnak.

Vízvédelem

Magyarország fekvése folytán Európa vizekben egyik leggazdagabb országa. A Kárpát-medence vízrendszere a területen lehulló csapadéktöbbletet szinte maradéktalanul hazánkon keresztül vezeti el. Ez a helyzet a vízkinccsel való gazdálkodás szerteágazó lehetőségeit teremti meg. Az elmúlt két évszázad során azonban hazánkban, bolygónk nagy részéhez hasonlóan, a területek java részét a szántóföldi termelés érdekében kiszárították, a természetes rendszereket közvetlenül vagy közvetve kiirtották vagy végletesen átalakították. Mindez a talajvízszint csökkenéséhez, a felszíni vízelfolyás megnövekedéséhez vezetett, ugyanakkor – éppen a vízelvezető vízrendezés és a vízgyűjtő természetes növényzetének szinte teljes kiirtása következtében – megnőtt az árvízveszély, és a folyók, patakok vízjárása szélsőségesebbé vált. A helyi klíma stabilitását, a helyi csapadék mennyiségét és eloszlását kedvezően szabályozó táji vízkörforgás rendszere ugyanis lassan, de folyamatosan veszítette és veszíti el vizét. A víznek és a táji, „kis” vízkörforgást biztosító fás növényzetnek kiemelkedő szerepe van a klíma szabályozásában is. A vízfolyások ártere és ártéri erdei a természetes vízrendszer fontos elemei, szerepük nélkülözhetetlen az árvízi és aszálykatasztrófák megelőzésében, a beérkező vizek hasznosításában. Az erdők, ligetek, fasorok párologtatással, árnyékolással, napenergia-tárolással (fotoszintézis) védik élőhelyünket a túlmelegedéstől, míg maga a felszínen, a növényzetben, és a légkörben jelenlévő víz további kiegyensúlyozó hatást is kifejt.
A vízfolyások által szállított víz legfontosabb szerepe, hogy pótolja a magyar alföldeken egyébként hiányzó csapadékmennyiséget, ellássa a természeti rendszereket az éltető vízzel. A természetes mértékű áradás ugyanis szükséges mind a természet egésze, mind az emberi gazdálkodás számára. Ezen alapul mind a fenntartható ártéri gazdálkodás lehetősége, mind pedig a domb- és síkvidéki vizes élőhelyek, vízközeli természeti rendszerek éghajlat-szabályozó tevékenysége.
A helyi csapadék ma döntően attól függően hasznosulhat, hogy mennyire természetes területre érkezik. A beépített, beszántott, „meliorált” területekről a legtöbb esetben elvezetődik a tenger felé. A belvízként jelentkező vízmennyiség valójában a helytelen tájhasználat miatt okoz problémát. Elvezetése gazdasági és ökológiai életlehetőségeink elpazarlását jelenti.
Jelenleg a települések vízgazdálkodása terén is a vízelvezetés dominál, pedig a csapadékvíz megőrzése itt is éppen olyan fontos a táji vízkörforgás fenntartása szempontjából, mint az ivóvízzel való takarékoskodás. Vízminőség-védelmi szempontból probléma a csatornázatlan települések és településrészek, illetve a csatornabekötés nélküli ingatlanok, valamint a szakszerűtlen hulladéklerakók szennyezése, a közutak és egyéb közterületek kezelői által okozott téli sóterhelés, amelyek a talajvíz közvetítésével a mélységi vizek minőségét rontják, illetve veszélyeztetik.
A Kárpát-medence más területeiről érkező folyóvizek nem csak lehetőséget, hanem veszélyeket is hordoznak. Magyarország felszíni vizeinek 95 százaléka határainkon túlról érkezik, így a környező országok esetenként hanyag vízpolitikája, az ott bekövetkező balesetek hazánk számára közvetlen, és nehezen kivédhető kockázatokat jelentenek (például nagybányai ciánszennyezés, Rába-habzás, stb.). A Duna 1992-es egyoldalú elterelése Szlovákia részéről különösen élesen mutatta meg kiszolgáltatottságunkat ezen a területen.
A Duna hajózási feltételeinek javítását célzó elképzelések súlyos veszélyeket, a folyó ökológiai állapotának romlását, az utolsó természetközeli folyamszakaszok tönkretételét vetítik előre. A hajózás mint alacsony szén-dioxid kibocsátású szállítási forma fejlesztése támogatandó cél, azonban kizárólag az ökológiai szempontoknak alárendelve valósulhat meg.
A Balaton vízminőségének és vízszintjének kérdése gyakran kelti fel a közvélemény érdeklődését. Tudomásul kell venni, hogy a sekély, síkvidéki tó vízszintingadozásai természetes folyamatok, melyek a klímaváltozás és a felszíni vízrendszerek tönkretétele (a tavat tápláló vízfolyások szabályozása, a tó környéki természetes kiegyenlítő-rendszerek – Nagyberek, Kis-Balaton – lecsapolása) következtében a jövőben inkább csak erősödni fognak. Mindezek, és a fokozódó turisztikai, mezőgazdasági és kommunális terhelések az okozói a vízminőséggel kapcsolatos, az elmúlt évtizedekben fellépő problémáknak.
A felszín alatti vízbázisok tekintetében Magyarország ugyancsak gazdagnak mondható. Ezek kapcsán két jelentős veszéllyel, a felszín alatti vizek elszennyeződésével, illetve a vízbázisok túlhasználatával kell számolni. A mélységi vízkészletek a szennyezéseknek kevésbé vannak kitéve, azonban a talajvizekben felhalmozódó szennyező anyagok előbb-utóbb itt is éreztethetik hatásukat. Közvetlenebb veszély ezeknek a vízkészleteknek (gyógy- és ásványvizek, artézi kutak) a túlzott kitermelése.
Az ország csatornázottsága és a szennyvíztisztítás jelentősen fejlődött az elmúlt 15 évben, a közműolló 30-31%-ra csökkent. Az Európai Unió víz-keretirányelvéhez igazodóan a szennyvíztisztítási program 2015-re kívánja elérni a vizek „jó állapotát”, mely a természetközeli állapotnak felel meg (a közműolló kb. 25%). Ez a szennyvíztisztítás tekintetében finanszírozási okokból nem fog megvalósulni teljes mértékben. A határértéket meghaladó tisztított szennyvíznél a bírságolás régóta, a vízterhelési és a talajterhelési díjak bevezetésével a „szennyező fizet” elv évek óta működik. A szigorodott szennyvíztisztítási határértékeknek a működő szennyvíztisztító telepek jó része nem felel meg, ezek korszerűsítésére a beruházói szerepkörben lévő települési önkormányzatok alig képesek.

Az intézményrendszer

A környezetvédelmi és természetvédelmi intézményrendszerre világszerte egyre növekvő teher hárul. Ennek oka többrétű. A helyi és globális környezeti problémák súlyosbodása önmagában is egyre több esetben követeli meg az állami intézményrendszer beavatkozását. A mind látványosabb környezeti katasztrófák és a helyzet komolyságát alátámasztó tanulmányok sora3 emellett számos országot a nemzeti környezetvédelmi szabályozás szigorítására késztetett. Az Európai Unióhoz 2004-ben csatlakozott új tagállamoknak, köztük Magyarországnak, a jogharmonizáció (például a Natura 2000 hálózat kihirdetése) és az Unió erősödő környezetvédelmi elvárásai miatt is egyre növekvő feladatmennyiséget kell intézményrendszerére terhelnie. A civil társadalom környezeti tudatosságának erősödése, a társadalmi szervezetek kontrolljának fokozódása következtében a hatályos előírások betartatását illetően is növekvő társadalmi elvárások tapasztalhatók.
Magyarországon az intézményrendszerre általánosan jellemző az alulfinanszírozottságból és az alacsony létszámból fakadó túlterheltség.4 Magyarország a környezetvédelmi intézményrendszerre legkevesebbet költő európai országok közé tartozik – ezen a téren még Törökország is megelőz bennünket.5 Ez évek óta veszélyezteti az Unió által elvárt feladatok ellátását is, amint azt már a csatlakozás előtti országjelentések is visszatérően megállapították. A helyzet azóta az átalakítással párhuzamosan végrehajtott jelentős forráskivonás eredményeképpen csak rosszabbodott, pedig a hazai hatósági rendszer a környezetvédelmi jogszabályi előírások betartásának kikényszerítése területen már az átalakítás előtt komoly deficittel rendelkezett.6
A 2005-re létrejött egységes környezetvédelmi, természetvédelmi és vízügyi felügyelőségekből hiányoznak a terepi ismerettel rendelkező munkatársak, a hatóság képtelen jelen lenni a területen. A jelentős adminisztratív teher miatt lényegében kizárólag az engedélyezések kapcsán ráháruló feladatokkal igyekszik megbirkózni, ellenőrzésre, szankcionálásra alig marad energia.
A hatóságok szervezete, eljárásrendje nem egységes. Ez rányomja bélyegét a szakmai munkára is, a jogszabályok értelmezése, az engedélyezési gyakorlat, a bírságolás felügyelőségről felügyelőségre változik. A társadalmi részvétel lehetőségei igen korlátozottak. Az információk nyilvános elérhetősége, az elektronikus információszabadságról szóló törvényt is sértve, gyenge. A hatóságok, a több helyen tapasztalható tiszteletre méltó erőfeszítésektől eltekintve, jobbára nem tekintik partnernek a társadalmi szervezeteket. Nincs kialakult, rendszeres kommunikáció, az adatszolgáltatás gyakran csak többszöri megkeresés után, a határidőket messze túllépve történik meg. Az ügyféli jogállás feltételei körül a Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozata ellenére időnként bizonytalanság tapasztalható. Az ügyfelek által elsősorban hiányolt elektronikus ügyintézés területén nem történt érdemi előrelépés. Nincsenek világos, következetesen betartott összeférhetetlenségi szabályok. Előfordul, hogy a kérelmező engedélykérelmének kidolgozásában az azt elbíráló hatósági dolgozók részt vállalnak. Felügyelőségenként változó mértékben, de jelen van a korrupció, illetve a politikai megrendelések elvtelen teljesítése is.
A hazai erdővagyon kezeléséért, tervezéséért és ellenőrzéséért korábban az Állami Erdészeti Szolgálat volt felelős. A Szolgálat az elmúlt évtizedekben egyfelől képes volt az erdészeti ágazatban zajló folyamatok ellenőrzésére, az erdőállomány növelésére, az erdőgazdálkodás tervszerűségének fenntartására és az erdőtörvényben foglalt kötelezettségek betartatására. Másfelől nem segítette az erdőgazdálkodás szemléletében világszerte végbement változások hazai meghonosodását, a védelmi és közjóléti funkciók előtérbe kerülése kapcsán felbukkanó új elvárásokra való megfelelő reagálást. Nem tudott érdemben hozzájárulni a folyamatos erdőborítást biztosító gazdálkodási módszerek meghonosodásához. Ugyancsak tehetetlennek bizonyult az egyre nagyobb problémát jelentő illegális fakitermelések és az erdőben űzött technikai sportok ügyében. 2007-ben a közigazgatási reform keretében az önálló Erdészeti Szolgálatot az egységes Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal alá rendelték, Erdészeti Igazgatóságok formájában. Az integrálás nem csak az erdőügy önállóságát szüntette meg, de felerősítette az amúgy is zajló megszorításokat és létszámleépítéseket. Az erdészeti igazgatás szervezetrendszere meggyengült. További probléma a társadalmi részvétel rendkívül erős korlátozása, melynek keretében az erdészeti eljárások során a zöld szervezetek ügyféli jogállásra vonatkozó kérelmét – meggyőződésünk szerint a közigazgatási eljárásról szóló törvényt, a környezetvédelmi törvényt, az Aarhusi Egyezményt és más jogszabályokat sértő módon – következetesen elutasítják. Ezen a területen az új erdőtörvény elfogadása sem hozott előrelépést.
A hazai, mintegy 840 ezer hektár védett terület a nemzeti parki intézményrendszer felügyelete alá tartozik. Az ezeken zajló, védelmi célt elérő, hosszú távon kiszámítható és fenntartható tevékenység elősegítése, ellenőrzése és végzése stabil, évtizedekben gondolkodni és tervezni képes intézményrendszert igényel. Ehhez képest a nemzeti parkok az elmúlt évek leghányattatottabb sorsú hazai intézményei közé tartoznak. A 2003-2005 közötti átalakítás során a hatósági feladatok döntő többségét elvonták tőlük – azonban bizonyos hatósági feladatok mégis maradtak a természetvédelmi őröknél. 2007-ig jelentős létszámcsökkentést, majd hasonló léptékű létszámbővülést éltek át. Az Európai Unió Natura 2000 hálózatának kihirdetésére úgy került sor, hogy nem tisztázták ennek viszonyát a hazai természetvédelmi intézményrendszerrel – így a nemzeti parkokkal sem. Egyes nemzeti parkok jelentős területek közvetlen kezelői, máshol alig van beleszólásuk a saját területükön zajló folyamatokba. A védett területek visszavásárlása ugyancsak esetleges, területenként eltérő, időnként meginduló, majd újra leálló folyamat. Mindez arra utal, hogy nincs átfogó, következetesen végrehajtott, megfelelő és kiszámítható finanszírozási háttérrel rendelkező stratégia a védett területekkel és a nemzeti parkokkal kapcsolatban. Ez a bizonytalanság gátja a kielégítő, hosszútávra tervező természetvédelmi munkának.
A 2005-ben a közigazgatás integrálásával létrehozott Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóságok felelősek a környezetvédelmi és vízügyi kezelés, kárelhárítás, megelőzés, árvízvédelem, erőforrás-gazdálkodás feladataiért. A két, korábban önálló terület összevonásával kialakult új intézményen belül a vízügy súlya a döntő, a környezetvédelmi feladatok ellátása (és szemléletének érvényesítése) ehhez képest háttérbe szorul. Ennek eredményeképpen a komplex természeti erőforrás-gazdálkodás, a környezet- és természetvédelmi célok nem valósulnak meg, a hagyományos vízügyi szemlélet uralkodik.

Fenntarthatóságra nevelés

A magyarországi fenntarthatóságra nevelés elméleti megalapozottsága igen korszerű, nemzetközi összehasonlításban is megállja helyét. A Nemzeti Környezeti Nevelési Stratégia olyan kiérlelt alapdokumentum, amely folyamatos megújítás mellett tartósan irányt mutat a fenntarthatóság pedagógiájával kapcsolatos aktuális feladatok tekintetében. A NAT fenntarthatóságra neveléshez kapcsolódó útmutatásai szintén jó pedagógiai alapot adnak. A Közoktatási törvény 2003-as módosítása kötelezően előírta, hogy minden iskolának el kell készítenie a fenntarthatóságra nevelési programját a pedagógiai programja részeként.
A gyakorlatban a fenntarthatóságra nevelés nálunk az óvodai és az alsó tagozatos képzésben éri el legnagyobb sikereit. Ezen a szinten a módszerek kidolgozottsága, elérhetősége és alkalmazásának elterjedtsége megmutatkozik a gyerekek attitűdjének változásában is. Az általános iskolák felső tagozatában és a középiskolákban már összetettebb a kép. Van, ahol mintaértékű programokkal találkozunk, máshol a fenntarthatóságra nevelés egy-egy részterületében érnek el sikereket (például az erdei iskolákkal), azonban több iskolában jellemző, hogy ez a szemléletmód egyáltalán nem jelenik meg. Sok iskola számára nem egyértelmű, hogy a fenntarthatóságra nevelés segítségével milyen célokat szeretne elérni, az intézmény pedagógiai programjába nem illeszkedik szervesen a fenntarthatóságra nevelés, így a megvalósulása is kétséges. A legrosszabb a helyzet a szakképzésben. A szakképző intézmények tankönyveiben az adott szakmák környezeti problémái alig-alig jelennek meg.
Kialakulásának történeti előzményeiből adódik, hogy hazánkban a fenntarthatóságra nevelés még mindig természettudomány-központú. A pedagógustársadalomban még mindig jellemző az a felfogás, hogy a humán tárgyaknak (és általánosságban a humán-társadalmi szférának) nem feladata a fenntarthatóságra nevelés. Így a fenntarthatóságra nevelésnek nincs érdemi kapcsolata a demokráciára neveléssel és a globális felelősségvállalásra neveléssel sem.
A környezeti nevelők és a fenntarthatóság pedagógiáját komplex módon alkalmazó pedagógusok elismertsége ma Magyarországon igen alacsony. Gyakran egy-egy lelkes pedagógus munkáján múlik, hogy megvalósulnak-e az iskolai és iskolán kívüli programok. Az anyagi és erkölcsi megbecsülés hiánya periférikus helyzetbe kényszerít olyan embereket, akiknek egészen más lehetőségekkel és esélyekkel kellene rendelkezniük.
A fenntarthatóságra neveléssel kapcsolatos akkreditált tanártovábbképzések rendszerének kidolgozása megtörtént Magyarországon. Az azonban nem világos, hogy a továbbképzés után milyen változások történnek egy-egy iskolában, ennek nyomon követése még gyerekcipőben jár. A fenntarthatóságra nevelés értékelése, minőségbiztosítása is hiányzik.
Kevés a fenntarthatóságra neveléssel kapcsolatos pályázat és az erre fordítandó forrás. Komoly érvágást jelentett a Környezeti Nevelési és Kommunikációs Programiroda megszüntetése, pedig az intézmény a minisztériumok közötti együttműködés szép példája volt. A Magyarországi Ökoiskolák Hálózata fejlődik (már 200-nál több iskola nyerte el az ökoiskola címet), ugyanakkor súlyos nehézségekkel küzd, jövőbeli fenntartása, működtetése bizonytalan.
A fenntarthatóságra nevelés jellegéből adódóan elsődlegesen az oktatási és a környezeti tárca területéhez tartozik. A két minisztériumnak azonban még az adott feladatra vonatkozó szervezeti struktúrája is eltér. Szervezeti egység híján az oktatási tárcánál esetleges, személyfüggő a fenntarthatóságra nevelési kérdések kezelése. Tisztázatlan a két minisztérium közötti fenntarthatóságra nevelési együttműködési megállapodás helyzete. A fenntarthatóságra neveléssel kapcsolatos kormányzati koordináció hiánya, illetve a kaotikus állapotok sokat ártanak.
A fenntarthatóságra nevelés csak akkor lehet hatékony és eredményes, ha megfelelő társadalmi háttérrel is rendelkezik. A hazai zöld szervezetek létrehozásában jelentős szerepet vállaltak a pedagógusok. Több, a fenntarthatóságra neveléssel foglalkozó országos egyesület működik Magyarországon, de jelentős számban vannak olyan regionális és helyi szervezetek is, melyek fő tevékenysége a környezeti nevelőmunka segítése. Számos egyesület a tulajdonában lévő ingatlanokon erdei iskolát, oktatóközpontot működtet. A területen dolgozó társadalmi szervezetek közti együttműködés példaértékű. Civil kezdeményezésre került sor a Környezeti Nevelési Stratégia kidolgozására és megjelentetésére.
A civil szervezetek a társadalmi részvétel működő formáiba tudják bevezetni a diákokat, ezzel hidat képezve az iskola és a társadalom között. Az iskolákban a civil szervezetek szerepvállalása megkönnyíti a módszertani sokszínűség és megújulás biztosítását, segít elkerülni a rutinmegoldások, az oktatási és nevelési eljárások egyhangúságának eluralkodását. A civil szervezetek szerepvállalása, közösségformáló ereje emellett bizonyos területeken tehermentesíti az iskolát. A civil szervezetek számos oktatási segédanyagot is kidolgoztak, melyekből az iskolák válogathatnak, annak érdekében, hogy sokszínűbbé és hatékonyabbá tegyék környezeti nevelőmunkájukat.7 Hazánkban az iskolák, rossz hagyományt követve, szellemileg zárt intézmények abban az értelemben, hogy alig nyitnak az iskola természeti és főleg társadalmi környezete felé. Nagyon kevés együttműködés van az iskolák és az iskolán kívüli szektorok (vállalkozók, egyházak, magánemberek, szülők, civil szervezetek stb.) között. Pedig a fenntarthatóságra nevelés komplex jellegéből adódóan ez is fontos lenne.

Hulladékgazdálkodás

A hulladékgazdálkodásban ma Magyarországon nem érvényesül a megelőzés-hasznosítás-ártalmatlanítás prioritási sorrendje, a csővégi ártalmatlanítási technológiák uralkodnak. Hasznosítási kapacitások alig épülnek, csak a szelektívgyűjtési-előkezelési infrastruktúra fejlődik. Az elmúlt években alig volt olyan intézkedés, ami a hulladékok keletkezésének csökkentését célozná.
Keveset tudunk a keletkező hulladékok mennyiségéről és minőségéről. A Hulladékos Információs Rendszer (HIR) adatai hiányosak és értékelhetetlenek. 2004 óta van adatszolgáltatási kötelezettség, de a bevallási kultúra alacsony, a zöldhatóságok pedig képtelenek érvényt szerezni a jogszabálynak. Évente 70-100 millió tonna hulladék keletkezik, de szinte semmit sem tudunk pl. a mezőgazdasági hulladékok mennyiségéről és sorsáról. Folyamatosan nő a települési szilárd hulladék (TSZH) térfogata. Egyes adatok szerint a termelt a TSZH tömege viszont csökken vagy stagnál (4,5-4,8 millió tonna/év), de ez minden valószínűség szerint alul van becsülve.. A jelenség háttere, hogy egyre kevesebb a háztartások hulladékaiban az inert anyag (salak, hamu) és egyre több a nagy térfogatú, de könnyű csomagolás. A keletkező hulladék összetételére vonatkozóan országosan jellemző, megbízható idősorok nem állnak rendelkezésre. Az állami stratégiák évi 1-2 %-os növekedéssel számolnak, de ezek nem megalapozott becslések.
A rendszerváltás óta csomagolási boom-ot élünk meg, az eldobó csomagolások aránya növekszik, az újrahasználati rendszerek (újratölthető ital- és élelmiszercsomagolások) jórészt összeomlottak. Az államnak nincs eszköze (és akarata), hogy a kibocsátott csomagolások mennyiségét mérje, így csak ipari-kereskedelmi adatok állnak rendelkezésre, ezek pedig vélhetően szándékosan torzak. Évekig 800 ezer tonna kibocsátásról beszéltek (mintha nem lenne növekedés), 2007-ben 865 ezer tonnát ismertek be. Többféle becslés szerint is évek óta elértük az 1 millió tonnát (a városi háztartások hulladékának min. 25 tömeg%-a és kb. 45-50 térfogat%-a csomagolás!), de az iparnak az uniós hasznosítási elvárások miatt érdeke, hogy a kibocsátási számokat alacsonyan, a begyűjtési arányokat magasan becsülje. Az ipari hulladék mennyisége a gazdaság szerkezetváltása óta csökken, de erről sincs kielégítő nyilvántartás.
A termelődő veszélyeshulladékok mennyisége csökken, de az ország sok pontján komoly mennyiség halmozódott fel, amelyek potenciális veszélyforrásokat jelentenek. A veszélyeshulladék-égetőket átalakították az EU-normáknak megfelelően, de nincs elegendő ártalmatlanító kapacitás.
A lakossági hulladék kb. 95%-ára kiterjed a kötelező közszolgáltatás. Még sok önkormányzati tulajdonú szolgáltató működik, de egyre erősebben jelen vannak a külföldi cégek a közszolgáltatásban. Az átlagos szemétdíj alacsonynak mondható, de komoly növekedés várható. A települések mintegy 10%-án kommunális adóként hajtják be a szemétdíjat, ami alkotmányossági és fogyasztóvédelmi aggályokat is felvet. A hulladékkezelési infrastruktúra állapota nem kielégítő. Több száz régi lerakót kell bezárni, rekultiválni, de erre nem érezhető igazi állami erőfeszítés. Épült néhány EU-konform lerakó, de túlzottan központosított rendszerek születtek, aminek eredményeképpen nőni fog a szemétdíj. Egy kommunális szemétégető működik (Rákospalotán), de az ország több helyén komoly az állami vagy befektetői szándék újabbak építésére, a szabályozási környezet is ezt preferálja. A cementgyári és erőművi együttégetés terjedőben van.
A szelektív gyűjtés terjed, a lakosság pozitívan fogadja, de egy alacsony hatékonyságú és drága rendszer van kiépülőben. Az ipari-kereskedelmi csomagolások begyűjtése teljes körűnek mondható. A begyűjtött másodnyersanyagok nagy részét exportáljuk, csak a papírhulladék feldolgozására van elegendő belföldi kapacitás. A másodnyersanyag-piac 2008 őszén összeomlott világszerte,és ez Magyarországot is készületlenül érte. Sorban zárnak be vagy mennek tönkre a szelektív gyűjtésben érdekelt cégek. Most látszik, hogy milyen nagy hiba volt a hasznosító ágazatot ilyen alacsony szinten tartani.
Több tízezer illegális lerakó csúfítja el a vidéket.

Céljaink, javaslataink

1. Klímavédelem

a) Klímadiplomácia

A klímaváltozás következményeinek enyhítése terén Magyarország számára az alkalmazkodás8 és a nemzetközi klímadiplomácia a két legfontosabb terület. Az éghajlati rendszer reakcióideje ugyanis hosszú, és a magyarországi kibocsátás-csökkentés önmagában nem ér el jelentős hatást, csak akkor, ha nemzetközi szinten is jelentős csökkentést sikerül elérni. A klímagázok hazai kibocsátásának csökkentésére tehát nem elsősorban azért van szükség, hogy ezzel védjük meg hazánkat a klímaváltozás hatásaitól, hanem azért, mert hatékony nemzetközi egyezményekért csak így tudunk hitelesen kiállni. A fosszilis energiaforrások felhasználásának csökkentése a klímaváltozástól függetlenül is komoly hazai érdek a várható drágulásuk és az egyirányú importfüggőségből adódó kiszolgáltatottságunk miatt is. Nemzeti érdekünk is azt kívánja tehát, hogy az Unión belül a radikális csökkentési célok kitűzése és a nemzetközi fórumokon való képviselete érdekében lépjünk fel. Ezért a következő álláspontok képviseletét javasoljuk.
A kibocsátás-csökkentési célok összehasonlítási alapja (báziséve) egységesen 1990 legyen. Az Unió által jelenleg vállalt, 2020-ra 20 százalékos kibocsátás-csökkentés, amely más jelentős kibocsátók érdemi vállalásai esetén 30 százalékra emelhető, elégtelen. Ehelyett minimum 30 százalékos uniós szintű csökkentést javaslunk 2020-ig (ez Magyarország számára kb. 14 százalékos csökkentést jelent). Más jelentős kibocsátók hasonló vállalásai esetén a 40 százalékos célkitűzést kell támogatni.
Összességében évi 110 milliárd dollárt kell a fejlődő országok számára biztosítani a fejlett országok részéről, 70 milliárdot kibocsátás-csökkentésre, 40-et pedig az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásra. Ebből évi 35 milliárd dollár lenne az Unió részesedése, amely nem önkéntes felajánlásokból, hanem kötelező előírások alapján kell, hogy összeálljon.
Az emisszió-csökkentés megoldása nem történhet veszélyes, jelentős környezeti hatással járó beruházások (például nagy vízerőművek) révén.
A jövőben megkötendő klímaegyezmény hatályának ki kell terjednie olyan szektorokra is, amelyek eddig kívül maradtak a figyelem fókuszán. Ilyen például a mezőgazdaság, amely becslések szerint az üvegházgáz-kibocsátások akár harmadáért is felelős, miközben a terület alig jelenik meg a klímatárgyalásokon. Egyúttal szorgalmazni kell egy olyan mezőgazdasági és vidékpolitika megvalósítását mind az Unió szintjén, mind a nemzetközi rezsimeken keresztül, amely fenntartható, erőforrás-takarékos, és a helyi közösségeket támogató agrárrendszerek kialakulását segíti elő.

b) A nemzetközi klímaegyezményekből keletkező bevételek kezelése

A nemzetközi kötelezettségeinkből adódó bevételek jelentős forrásokat jelenthetnek az éghajlatvédelem területén. Ide tartozik az európai kvótakereskedelem (ETS), és a nemzetközi (IET), korlátozottabb mennyiségben a JI9 (Joint Implementation, Együttes Vállalás) projekteken keresztül beáramló tőke is ide sorolható. Ezek javarészt olyan külső körülmények, amelyre Magyarországnak viszonylag csekély a ráhatása, de fontos üzenetet hordoz, hogy ezeket a törekvéseket támogatni kell, hiszen egységes eszközt jelent minden érintett ország számára.
Ki kell emelni, hogy az így beérkező forrásokat egyértelműen és átláthatóan zöld beruházásokra kell fordítani. Ez sajnálatosan nem volt jellemző az eddigi bevételek esetében, így ezen mindenképpen javítani kell. Ennek érdekében javasoljuk egy önálló állami Klímavédelmi Alap létrehozását, amely befogadja, kezeli, és átlátható módon kifizeti az éghajlatváltozás elleni fellépés céljára szánt összegeket, ideértve a nemzetközi kvótakereskedelemből származó bevételeket is.
A III/A fejezetben bemutatott zöld adóreform-tervezetünk ezeknek a bevételeknek a növekedését eredményezné, ugyanis a bevezetni javasolt kvótaalapú széndioxid-adó megtakarításra ösztönözne, ez pedig növelné a nemzetközi kvótakereskedelemben értékesíthető kvótamennyiséget. (A részleteket lásd ott.)

c) Hazai kibocsátás-csökkentés: energiagazdálkodás és közlekedés

Hazai kibocsátás-csökkentést elsősorban az energiaszektorban és a közlekedésben lehet elérni, emellett a mezőgazdaság területén a korábbiakban bemutatott javaslatainknak is jelentős kibocsátás-csökkentő hatása van.
Magyarországon a legnagyobb és leggazdaságosabban kiaknázható potenciál a lakossági energiahasználatban, a középületek energiahasználatában és a közlekedés energiaigényének csökkentésében van.
A közlekedésben rejlő megtakarítási lehetőségek egy része a közlekedési módok közti váltásban és a térhasználat megváltozásában, más része a jelenlegi eszközök hatékonyságában rejlik. A többfunkciós városi központok, kistérségek fejlődése csökkentheti a közlekedési igényt. Ezen kívül vasúti infrastruktúra fejlesztése és a közúti áruszállítás externális költségeinek érvényesítése, illetve a városi és elővárosi közösségi közlekedés fejlesztése eredményezhet elsősorban kibocsátás csökkenést.
Az energiatermelésben is igen nagy megtakarítási lehetőségek rejlenek. A magyar erőművek meglehetősen alacsony hatásfoka miatt a következő bő egy évtized alatt jelentős hatásfok-növekedést érhetnek el. A hálózati veszteség ugyancsak kimagasló és majdhogynem egyedülálló a kontinensen. E két területen 10 év alatt a teljes energiafelhasználás akár 10%-át is meg lehet takarítani.
Ezeket a lehetőségeket részletesen bemutattuk a III/B fejezetben (Energiagazdálkodás és közlekedés).
A III/A fejezetben bemutatott zöld adóreform-tervezetünk egyik fő célja a gazdasági szereplők magatartására ható ösztönzők átalakítása. Ettől is a hazai kibocsátás csökkenését várjuk.

2. A természeti rendszerek védelme

Az ENSZ millenniumi programjának jelentése10 is megállapítja, hogy az ökoszisztéma szolgáltatások jelenlegi rohamos fogyatkozásának mérséklése csak jelentős kormányzási, jogalkotási, szervezeti és gazdasági változtatások esetén lehetséges, amire különböző forgatókönyveket javasol. A lehetséges hatékony változtatások között sok a mezőgazdálkodásra vonatkozik: pl. a hátrányos gazdasági, társadalmi, valamint a káros környezeti következményekkel járó támogatások megszüntetése, fenntartható erdőgazdálkodási módok bevezetése és a túlzott mezőgazdasági tápanyaghasználat visszaszorítása. Nem elhanyagolható emellett a közvetlen faj- és élőhelymegőrzési célú erőfeszítések, a természetvédelmi programok és intézmények szerepe sem. A természeti rendszerek megőrzése csak úgy képzelhető el, ha a természetvédelem nem külön ágazatként, hanem a gazdasági és társadalmi folyamatok állandó feltételeként van jelen. Azaz a különböző intézkedéseket rendszerszemléletre alapuló megközelítésben kell meghozni és minden intézkedésnél mérlegelni kell azok fenntarthatóságra gyakorolt hatását. A fenntarthatóság elveit a gyakorlatban a gazdaság és társadalom minden területén kell alkalmazni az ehhez szükséges intézményi, jogalkotási és jogszabályi reformokkal.
A jelenlegi merev művelési ágakba való sorolás helyett lehetővé kell tenni a természetes folyamatoknak megfelelő erdő-gyep, illetve szántó-gyep dinamika érvényesülését. Ezzel összhangban megkönnyítenénk a korábbi mezőgazdasági területek (szántók, intenzív művelésű gyepek) átsorolását gyep művelési ágba, ezáltal megszüntetnénk a művelés kényszerét, ha ott a gazdálkodás felhagyása után elindult a természetes regeneráció, vagyis spontán módon őshonos fajokból álló gyepes állomány alakult ki. Ha pedig erdő művelési ágba tartozó területet különösen indokolt, természetvédelmi közérdekből kell gyep művelési ágba sorolni, akkor az ilyenkor szokásos büntetés alól mentességet kell biztosítani. Ugyanakkor természetes gyepből vagy erdőből kiinduló művelésiág-váltásnál kötelező természetvédelmi hatástanulmány elkészítését írjuk elő.
A mezőgazdasági támogatások jelentős részét át kell csoportosítani a termeléshez köthető támogatásoktól a természetmegőrzést hatékonyabban szolgáló, komplex vidékfejlesztési célokra (a KAP II. pillér). Támogatni kell a környezetbarát, integrált növényvédelmet, és ösztönözni az ökológiai (bio-) gazdálkodás nagyarányú elterjedését. Össze kell hangolni a tájgazdálkodásra épülő különböző támogatási rendszereket. Ezekről részletesebben lásd a vidék esélyegyenlőségéről szóló II/C fejezetet és a III/A fejezet mezőgazdaságról szóló részét.
Az agrár-környezetgazdálkodási támogatási rendszereket oly módon alakítjuk át, hogy a regionális és helyi természeti adottságoknak megfelelően különbséget tegyenek az előírásokban, ezáltal az előírt kezelések alkalmazkodhassanak a helyi viszonyokhoz. A támogatásoknak elsősorban a kezelések természeti állapotra gyakorolt hatását kell tükröznie.
Ösztönözzük az extenzív, legeltetéses állattartás elterjedését, a megfelelő vidékfejlesztési programokba integrálva.
Támogatjuk a szántóföldek ugaroltatását, és eltöröljük a gyommentesítés érdekében végzett művelési kötelezettséget.
Kezdeményezzük a mára drasztikusan megfogyatkozott erdőssztyepp erdők összes állományának szigorú védelem alá helyezését; ahol lehetséges, rekonstrukciójuk megkezdését.
A védett erdőkben maradéktalanul érvényesítenénk a védelmi célt, végrehajtanánk az ehhez szükséges intézményi változásokat. Megszüntetnénk a tarvágásokat és a nem őshonos fajokkal történő erdőtelepítéseket a védett területeken.
A védelem alatt nem álló, gazdasági erdőkben is a természetközeli gazdálkodás elterjedését ösztönözzük, ezért a felújítási módok közül a folyamatos erdőborítást biztosító eljárásokat (Pro Silva, szálalás) támogatjuk. Megtiltanánk az erdők és természetes erdők termőhelyeire telepített ültetvények esetében a természetromboló erdőgazdasági technológiák alkalmazását (teljes talaj-előkészítés, prizmás tuskózás). Ahol a termőhelyi feltételek megfelelőek, a regenerációs szukcessziós folyamatokat segítve jelentős méretű új természetes erdőterületek létrehozását is támogatjuk a ma szántóként vagy fatermesztő parcellaként használt területek egy részén. Mindezek forrását az erdészeti támogatásokon belül az erdőkörnyezetvédelmi kifizetések részarányának növelésével biztosítanánk valamint a személyi jövedelemadó egy százalékának kiemelt közcélra történő felajánlásakor ismét választhatóvá tennénk a természetközeli erdőgazdálkodást, amit megszüntetése előtt, 2007-ben az adózók 220 millió forinttal támogattak. Lépéseket tennénk a túltartott vadállomány egészséges keretek közé szorításának érdekében.
Szigorúan fellépnénk az illegális fakitermelés és az erdőben űzött motorsportok ellen, ennek érdekében megerősíteni javasoljuk a természetvédelmi és erdészeti hatóságokat, és ösztönöznénk a más állami szervekkel (például a rendőrséggel) való együttműködésüket.
Lehetővé tennénk a környezet- és természetvédő társadalmi szervezetek teljes értékű részvételét az erdészeti eljárásokban.
A vízzel mint az élethez feltétlen szükséges és egyre fogyatkozó erőforrással való jobb gazdálkodás elérése kulcsfontosságú, különösen a globális éghajlatváltozás várható hatásainak tükrében. Ehhez a kizárólag mérnöki szempontok alapján átalakított, és a természetes vízdinamikával ellentétesen működő vízrendszereket felül kell vizsgálni, és közelíteni kell azokat a természetes állapotokhoz. (Lásd a következő pontot.)

3. Vizeink védelme, vízgazdálkodás

A környezetvédelmi célú programok többségében a víz, mint egy elfogyasztandó erőforrás jelenik meg, aminek az elfogyasztását és a beszennyezését kell lassítani. Valójában az a feladat, hogy az érkező vizet úgy használjuk, hogy minél többet vissza tudjunk adni a vizet hasznosító természeti rendszereknek, lefolyóvá változtatott vízfolyásaink regenerációs folyamatainak segítésével, kanyargósságának és változatosságának helyreállításával, a mederszint-visszatöltődési folyamatok segítésével, vízparti, ártéri erdeink, ligeteink megőrzésével, életre keltésével, eredeti árterek szabályozott újbóli megnyitásával. Fontos feladat továbbá a szántók területének rovására történő természetszerű erdősítés, illetve a mezőgazdasági parcellák határmezsgyéinek újraélesztése.
A klímaváltozás kapcsán erősödő vízjárásbeli szélsőségek megjelenése mindezt különösen indokolttá teszi. A ma szélsőséges eloszlásban érkező nagyvizeket is áldásnak tekinthetjük ismét, ha helyet találunk azoknak. E hely a természetes, eredeti árterek nagy részén adott, és csak a támogatásból fenntartott szántók indokolták eddig víztelenítésüket.
Alföldjeinken kézenfekvő megoldás az egyszer már létezett, és sok száz éven keresztül működött ártéri vízellátó rendszerek (fokrendszerek) felélesztése. Ezek az eredeti árterek jelentős hányadán újra lehetővé tehetik majd a rétek, nádasok, ökológiai gyümölcsösök, erdők-ligetek, és a természetes (vagy azzá váló) ártéri halastavak vízellátását.
Az ártéri természeti (és természetbarát gazdálkodási) rendszer felélesztésével számos, ma szinte megoldhatatlannak tűnő gond orvosolható, megoldódhat az árvízi károk elleni védelem, megoldódhat az aszálykárok megelőzése, újra vízhez juthatnak a természeti rendszerek és javulhat a térségi éghajlat. A szélsőséges eloszlásban érkező nagyvizeket is áldásnak tekinthetjük ismét, ha helyet találunk nekik. Ez a hely a természetes, eredeti árterek nagy részén adott, csak a támogatásból fenntartott szántók indokolták máig a víztelenítésüket.
A ma vízelvezetést szolgáló csatornák egy részét meg kell szüntetni (illetve lefolyástalan vizes élőhellyé kell alakítani), más részüket (az alföldeken) át kell alakítani kétirányú, vízellátást is lehetővé tevő mederré. Mindezzel csökkenthető a vízgyűjtőkről (a tenger felé) elfolyó víz mennyisége, s a többletvíz haszonra fordítható mind az ember, mind a többi populáció számára. Ugyanakkor az élővilág is visszanyerheti eredeti területének egy részét, és beindulhat az ártéri és vízi ökoszisztémák regenerációja. Az Unió Víz keretirányelve elő is írja hazánk számára a felszíni vizek és a felszín alatti vizektől függő ökoszisztémák jó állapotának helyreállítását.
A települések fenntartható vízgazdálkodása érdekében – ahol csak lehet – olyan vízkezelési és területhasználati megoldásokat kell választanunk, melyekkel lehetővé válik a csapadékvizek helyben tartása, a természetes zöldfelületek növelése, a használt vizek szelektálása és újrafelhasználása (pl. szelektív házi lefolyórendszerek kiépítésével), illetve párologtatása (pl helyi – akár gyökérzónás, üvegházas, faültetvényes vagy egyéb – tisztítóval, ahol a tisztított víz nádast, füzest, egyéb zöldfelületet, vagy halastavat táplál). A felszíni vizek jó minőségi állapota sem érhető el mindenhol központosított szennyvízkezelő rendszerek kiépítésével, ez is indokolja a helyi szennyvízkezelő megoldások elterjedését. A települések hőmérsékletét növelő klímaberendezések felszerelése helyett is a felszíni vizek megtartását, a vizet párologtató fák telepítését szükséges támogatni. (1 vízközeli fa teljesítménye kb. 10 klímaberendezéssel ér fel, és nem fűt).
A kül- és belföldi eredetű vízszennyezések elleni védelem elsősorban a szennyezések megszüntetésével valósulhat meg, azonban a természeti rendszerek (elsősorban a nádasok és az erdők, ligetek) kiterjedésük és természetességük függvényében hatékony tisztítórendszerként szolgálnak mind a felszíni, mind a felszín alatti vizek minősége szempontjából.
2009. december hetedikén az Országgyűlés elfogadta az LMP által kidolgozott, az MTVSZ, a Greenpeace és a Védegylet közreműködésével kezdeményezett törvényjavaslatot a cianidos bányászati technológiák tilalmáról. Magyarország felszíni vizeinek 95 százaléka azonban a határainkon túlról érkezik, így nagyon fontos az együttműködés szomszédos országokkal, például a nagybányaihoz hasonló ciánszennyezések megelőzésében.
A Kárpát-medence, mint ökológia és vízrajzi egység területén a szomszédos országokkal együttműködve, közös, integrált programok megvalósítása révén felszámolhatók a havária jellegű szennyezések forrásai, az EU-tagságból fakadó előnyök (a víz-keretirányelv hatálya a régió területének nagy részén) a vízgyűjtőkön való gazdálkodás (erdőművelés, stb.) közös tervezése révén hozzájárulhatnak a folyók vízjárásában az ezredforduló körül tapasztalható szélsőséges kilengések csillapításához is. Kezdeményező szerepet kell játszani abban, hogy a környező országok (elsősorban Románia, Ukrajna, Szlovákia) a cianidos technológiák hazai tilalmához hasonló szabályozásokat fogadjanak el, valamint fel kell lépni a veszélyes bányatechnológia uniós szintű tilalma érdekében.
A felszín alatti vízbázisok minősége és mennyisége a megújulást nem meghaladó mértékű vízkivétel, és a szennyező források felszámolása révén stabilizálható, és hosszú távon a társadalom jóléte, az életminőség növelése (például a fenntartható léptékű gyógyturizmus) érdekében hasznosítható.
A talajvíz védelme érdekében a mezőgazdasági termelés olyan formáit (extenzív gazdálkodás, tájgazdálkodás, ökológiai gazdálkodás) kell támogatni, melyek a lecsökkentett vegyszerhasználat, vagy teljesen vegyszermentes termelési módok révén a talajvíz elszennyeződésének kockázatát csökkentik. Tájgazdálkodás kialakításával az öntözés következtében előálló szikesedéstől is megmenekülhetünk.
Az űrlap teteje
Az űrlap alja
A dunai hajózóút fejlesztésére vonatkozó jelenlegi elképzelések a folyó ökológiai állapotának további romlását, az utolsó természetközeli folyamszakaszok tönkretételét vetítik előre, így azok véleményünk szerint nem támogathatóak.
Elfogadhatatlan, hogy Magyarországnak nincs stratégiája a Duna hosszú távú kérdéseivel kapcsolatban, ebből a helyzetből fakad, hogy nem tudunk saját álláspontot képviselni a felmerülő kérdésekkel kapcsolatban. A Duna teljes magyarországi szakaszára vonatkozó komplex víz- és tájgazdálkodási koncepció elkészítésére van szükség, amely a víz-keretirányelvben foglaltaknak megfelelően a folyó „jó ökológiai állapotának” helyreállítását tűzi ki célul, és bármilyen beavatkozást csak ezzel összhangban enged meg. Egyben erőteljesen be kell kapcsolódni az Európai Unió készülő Duna-stratégiájának alakításába.
A felszín alatti vízbázisok védelme érdekében tovább kell folytatni, illetve érvényre kell juttatni azt a vízbázis-védelmi intézkedéssorozatot, mely a megfelelő védőövezetek megtervezésével és kijelölésével, valamint az azokon folytatott, a vízbázisokat veszélyeztető tevékenységek (mezőgazdasági, ipari tevékenységek, illegális szemétlerakók) korlátozásával, illetve megszüntetésével nem rontja tovább a jelenlegi vízminőséget. Különös figyelmet kell fordítani az érzékeny, gyengén fedett karsztos területek vízbázis-védelmére. E tevékenységek finanszírozására – mivel a felszín alatti vízkészletek a hozzájuk kapcsolódó felelősséggel együtt állami tulajdonban kell, hogy maradjanak – megfelelő mértékű állami forrásokat kell biztosítani.
A vízbázisok mennyiségi védelme érdekében szükséges az alternatív helyi vízhasználatok ösztönzése és támogatása (csapadékvíz, talajvíz-felhasználás) a közegészségügyi követelmények szigorú megtartása mellett. A folyamatosan megfelelő ivóvízminőség biztosítása érdekében a szolgáltatóknál olyan vízellátás-biztonsági intézkedések bevezetését javasoljuk, melyek kizárják, illetve minimálisra csökkentik az ivóvízellátás egészségügyi kockázatait. A rendelkezésre álló forrásokhoz igazítva, meg kell valósítani az Európai Unió vízminőségi határértékeinek elérését célzó vízminőség-javító programot.
A szennyvízelvezetés és szennyvíztisztítás helyzetének javítására javasoljuk, hogy ott, ahol ehhez az adottságok megfelelőek, alternatív szennyvíztisztítási megoldásokhoz, illetve helyi közműpótló megoldásokhoz lehessen támogatást szerezni. A vizek jó állapotának elérése ezek híján amúgy sem lehetséges. A térségi, illetve regionális szennyvízelvezető és tisztító rendszerek további építése csak ott támogatható, ahol nem lehetséges más megoldás területhasználati, illetve vízbázis-védelmi szempontból. A meglévő, de a kibocsátási határértékeket nem teljesítő szennyvíztisztító telepek korszerűsítését a befogadók, illetve vízbázisok érzékenységéhez igazítva, a fontossági sorrendeknek megfelelően, fokozatosan kell megvalósítani.
Nem támogatjuk a víziközmű-szolgáltató cégek privatizációját és az állami tulajdonban tartását sem. Ezek a korlátozottan forgalomképes víziközmű-vagyonnal együtt önkormányzati tulajdonban – helyi kontroll alatt – vannak a legjobb helyen.
A fentiek természetesen nem képzelhetőek el a megfelelő jogszabályok megváltoztatása nélkül. Ez abból a szempontból is szükséges, hogy vízügyi jogszabályaink összhangba kerüljenek a természetvédelmi jogszabályok vizekre és vizes élőhelyekre vonatkozó előírásaival.

4. Az intézményrendszer

A környezeti intézményrendszer alapvető célja a környezet állapotának megőrzése és javítása. Minden egyéb cél csak ennek a célkitűzésnek alárendelve érvényesíthető. A hatékony intézményrendszer kialakítását a legfelső irányító szinten kell elkezdeni. Ahhoz, hogy a különböző környezeti szempontokat képviselő intézmények ne egymással szemben, rivalizálva próbálják meg céljaikat érvényesíteni, egységes szemléletű és irányítású rendszerre van szükség. Ennek alapeleme a természeti erőforrásokkal való gazdálkodás államigazgatási irányításának összefogása, azaz egy egységes természeti erőforrások minisztérium létrehozása, amely a jelenlegi környezetvédelmi tárcához tartozó feladatok mellett integrálja az erdőgazdálkodás, az energiapolitika, a területfejlesztés és a mezőgazdaság ágazati irányítását is.
Egy, új hatékonyabb rendszer kialakításának előfeltétele, hogy a jogi szabályozás a mindenkori környezeti állapotoknak megfelelően, hosszabb távon kiszámíthatóan biztosítsa a környezeti elemek egységes védelmét. Szűnjenek meg az ad hoc politikai, vagy lobbiérdekeknek megfelelő jogszabály-módosítások. Hatásvizsgálati elemzés nélkül módosítás se legyen elfogadható.
A valós környezeti információk mindenki számára elérhetőek kell, hogy legyenek (számszerűen, és közérthetően megfogalmazva, a tendenciákat bemutatva). Szigorúan be kell tartatni a vonatkozó jogszabályokat (Aarhusi Egyezmény, elektronikus információszabadságról szóló törvény, stb.).
A hatásvizsgálathoz kötött tevékenységek engedélyezésébe független szakértőket kell bevonni, vagy kirendelni, hasonlóan a bírósági eljárásban kirendelt szakértői tevékenységhez. A környezeti hatásvizsgálatról szóló kormányrendelet módosításával meg kell szüntetni azt a helyzetet, hogy a hatásvizsgálatok megrendelője maga a beruházó, így azokban a beruházói érdekek tükröződnek.
A környezeti célok teljesülése érdekében egységesebb, gyakoribb, nagyobb számú hatósági ellenőrzésre van szükség. Hosszabb távon célszerű elkülöníteni az engedélyezést és az ellenőrzést a hatósági szervezetben. Az érintett lakosság – még ha érdeklődne is – későn, a döntések jogerőre emelkedését követően szerez tudomást számtalan, a környezetállapotát negatívan befolyásoló döntésről, részvétele sok esetben formális. A részvétel lehetőségét az ellenőrzési folyamatokban ezért erősíteni kell.
A jelenleg hatályos környezetvédelmi tárgyú jogszabályok hatályosulását a kihirdetésüktől számított néhány éven belül felül kell vizsgálni, elérték-e azt a célt, amiért megalkották azokat (jogszabályok hatásvizsgálata kihirdetésüktől számított 2-3 éven belül, és a környezetállapot változására kifejtett hatásuk értékelése).
A területi szervek jogalkalmazási ellentmondásait kötelező legyen, bárki kezdeményezésére feloldani, a gyakorlatot egységesíteni, hasonlóan az Legfelsőbb Bíróság jogegységi döntéseihez.
Meg kell vizsgálni, hogy a hatályos képesítési előírásoknak megfelelő-e a foglalkoztatás a környezetvédelmi igazgatásban (1 éven belül), a vizsgálat eredménye alapján ki kell dolgozni az esetleges változtatásokhoz szükséges intézkedéseket (új képesítési rendszer, képzési rendszer, versenyképes köztisztviselői bér- és juttatásrendszer kidolgozása a környezetvédelmi igazgatásban).
Szükség van az önkormányzatok környezeti teljesítményének (jogszabályi kötelezettségeik betartásának a vizsgálata) mérésére, objektív mérő- és ösztönző rendszer kidolgozása (2-3 év). Ehhez kapcsolódóan elengedhetetlen a települések környezeti állapotának megismerésére egységes követelményrendszer készítése, (szempontrendszer a települési környezetvédelmi programokhoz) az önkormányzatok környezetvédelmi programjainak teljesítését elősegítő, ösztönző rendszer kidolgozása.
Az egységes zöldhatóság esetében szükség van a megfelelő működéshez szükséges finanszírozási háttér és létszám biztosítására, a kezelői és a hatósági funkciók tényleges szétválasztására, és a hatóságok személyi kapacitásának bővítésére terepi ismeretekkel rendelkező, ellenőrizni is képes munkatársi körrel.
Az egységes jogalkalmazás és jogértelmezés biztosítása érdekében központi útmutatókat kell készíteni az egyes kritikus jogszabályokhoz.
A társadalmi részvételt a pályázati támogatások megfelelő részvételi folyamatok végrehajtásához kötésével is erősíteni kell.
Széles körben be kell vezetni az elektronikus ügyintézést.
A profitorientált erdőgazdaságok szerepét az érintettekkel egyeztetve újra kell gondolni. Több lehetséges megoldás közül (a védett területeken a nemzeti parkok megrendelői és ellenőrzői funkciója mellett az erdőgazdaságok végrehajtói feladatokkal való megbízása, az erdőgazdaságok Kht-kká alakítása, egységes, non-profit állami erdészet létrehozása) megfelelő egyeztetéseket követően ki kell választani a védelmi szempontokat megfelelően érvényesíteni tudó új rendszert.
A nemzeti parkok esetében profiltisztításra van szükség, megmaradt hatósági feladataikat át kell adniuk a zöldhatóságnak, megfelelő jogosítványokat és lehetőségeket kell azonban kapniuk a területükön való természetvédelmi kezelés, gazdálkodás végrehajtására.
Az erdészeti hatóságok megerősítése mellett el kell fogadtatni a természet- és környezetvédő civil szervezetek ügyféli jogállásának elismerését.
A környezetvédelem, fenntarthatóság, természeti erőforrások védelmének átfogó és komplex kormányzati irányítása és közigazgatási kezelése érdekében javasoljuk a környezetvédelmi minisztérium alá vonni a kapcsolódó igazgatási területeket, így az erdőgazdálkodást, a területfejlesztést, az energiapolitikát, és egy fenntarthatósági szemléletű természeti erőforrások vagy fenntarthatósági minisztériumra bízni ezek irányítását.

9. Fenntarthatóságra nevelés

A jövő szempontjából stratégiai terület a fenntarthatóságra nevelés. A fenntarthatóság pedagógiája a környezeti nevelésre épül, foglalkozik az erőforrás-gazdálkodással, a fenntartható közösségek tervezésével, a jövőről való gondolkodással, a globális problémákkal, az együttműködésre és a partnerségre neveléssel, a kritikus gondolkodásra neveléssel, a rendszerben gondolkodás technikáival, a környezeti szemlélet és az életviteli szokások formálásával, a jövő generáció jogaival és az ökológiai lábnyom megjeleníthetőségének lehetőségeivel.
Magyarországon a fenntarthatóságra nevelés elméleti megalapozottsága nemzetközi összehasonlításban is megállja helyét. A Nemzeti Környezeti Nevelési Stratégia és a NAT fenntarthatóságra neveléshez kapcsolódó útmutatásai szintén jó pedagógiai alapot adnak. A közoktatási törvény 2003-as módosítása kötelezően előírja, hogy minden iskolának el kell készítenie a fenntarthatóságra nevelési programját.
A gyakorlatban a fenntarthatóságra nevelés nálunk az óvodai és az alsó tagozatos képzésben éri el legnagyobb sikereit. Ezen a szinten a módszerek kidolgozottsága, elérhetősége és alkalmazásának elterjedtsége megmutatkozik a gyerekek attitűdjének változásában is. Az általános iskolák felső tagozatában és a középiskolákban már összetettebb a kép. Az általános iskolai szaktárgyak tananyagát – a tankönyveket, munkafüzeteket, segédkönyveket – a fenntarthatóságra nevelés szempontjai szerint felül kell vizsgálni, át kell dolgozni. A középiskolai szaktárgyi rendszer fenntarthatósági szempontú differenciált fejlesztése sem halogatható tovább. A komplex – nem tantárgyi – tanulásszervezési formák (erdei iskola, témanap, témahét, jeles napok, terepgyakorlatok, projektpedagógia) elterjedését a továbbiakban is segíteni kell. Ki kell dolgozni és a gyakorlatban alkalmazni kell a fenntarthatóságra nevelés minőségbiztosítási rendszerét. A fenntarthatóságra neveléssel kapcsolatos tantárgynak a pedagógusképzés minden szintjén meg kell jelennie. A fenntarthatóságra nevelés szemléletét az akkreditált pedagógus-továbbképzések rendszerében is érvényesíteni kell.
Az egészséges élethez és táplálkozáshoz szükséges szemlélet kialakításához szükséges az iskolai büfék és menzák étel- és italkínálatának felülvizsgálata. Ehhez természetes módon kapcsolódhatnak a fogyasztóvédelmi szemlélet kialakítását, tudatos vársárlók nevelését elősegítő iskolai, szakköri tevékenységek.
A legtöbb felsőoktatási szakon lehetőség van az adott szakterület fenntarthatósági vonatkozásait tárgyaló tantárgy kidolgozására és rendszerbe állítására. Az élet különböző területein multiplikátorhatású foglalkozásokra felkészítő felsőoktatási képzések, például a lelkészek, szociális munkások, újságírók képzésének tananyagába egy választható, fenntarthatóságra neveléssel kapcsolatos tantárgy beépítését javasoljuk. A szakmai megalapozó munka elindítása után ezt a szakok akkreditációs feltételeiben is meg kell követelni.

10. Hulladékgazdálkodás

Nem folytathatjuk a mai módon a nyersanyagok és az energiahordozók pazarlását. A jelenlegi fogyasztásunk szerkezete és mértéke fenntarthatatlan. Mind a luxusfogyasztás, mind a silány termékek kényszerű fogyasztása komoly negatív hatással van a környezetre, növeli a hulladékproblémát. Ha kevesebb hulladékot akarunk, kevesebbet, tudatosabban és etikusabban kell fogyasztanunk. Általános célunk a fogyasztás racionalizálása, visszafogása, az ártalmatlanítás-centrikus hulladékgazdálkodás felváltása megelőzés-központú intézkedésekkel.

Szabályozás

Mindenekelőtt megalapozott helyzetelemzést végeznénk. Publikus adatbázisokat tervezünk összeállítani, és ezek alapján elemezni a hulladékos állapotokat és folyamatokat. Tényfeltáró, az okokat elemző tanulmányokat készíttetnénk, és ezeket nyilvános vitára bocsátanánk. Ezzel párhuzamosan új döntéshozatali kultúrát honosítanánk meg. A kormányzati döntéseket az üzleti szférával, a fogyasztói- és környezetvédelmi szervezetek és más csoportokkal való konzultáció útján hoznánk meg. Kötelezővé tennénk az életútelemzéseket, és az eredményeket figyelembe vennénk a jogalkotásban.
A termelők, elosztók vagy importőrök felelősségét kiterjesztenénk a termékek teljes életciklusára. A termelők vagy importőrök felelőssége, hogy vegyék vissza vagy hasznosítsák újra a termékeiket, vagy adott esetben fizessék meg a termékek összegyűjtésének és újrahasznosításának költségeit.
A hasznosítást koordináló szervezetekben a tulajdonosi kört és a kötelezetti kört különválasztanánk. Állami kontrollt vezetnénk be a hasznosítási díjak meghatározásában. Az export útján történő hasznosítást visszaszorítanánk és ellenőriznénk. Érvényt szereznénk a visszavételi kötelezettségnek. A termékek kötelező visszafogadása révén csökkenni fog a lakosság kukáiba jutó hulladék mennyisége. A betétdíjas értékesítést kiterjesztenénk. Betétdíjat vezetnénk be az eldobó csomagolásokra is. Olyan fix betétdíj-mértékek bevezetését javasoljuk, amelyek hatékonyan ösztönzik a vásárlót a csomagolások visszaváltására. A visszavétel az újrahasznosítást is kiválóan segíti, hiszen a betétdíjas csomagolóanyagok több mint 90%-ban visszagyűjthetőek, azaz a szelektív hulladékgyűjtő rendszereknél is hatékonyabban működtethetőek, segítve az uniós kötelezettségeink teljesítését.
Visszaszorítanánk az egyszerhasználatos árukat és csomagolásokat. Az ital-automatákat kiszorítanánk az iskolákból és a közintézményekből. Elérnénk, hogy a gyorséttermekben és az utcán át árusító büfékben ne eldobó csomagolású termékeket árusítsanak. Az olcsó, gyenge minőségű dömpingárukat korlátoznánk. Fejlesztenénk az ökocimkézést (lásd az előző fejezetet). A zöld közbeszerzés alkalmazását szorgalmazzuk. A kormányzati szerveknek felelősséget kell vállalniuk és példamutató szerepet kell betölteniük beszerzéseik során a környezetbarát termékek előnyben részesítésével, már a pályázati kiírásokban is.
Megfelelő szabályozással el kell érni, hogy a reklámok ne akadályozzák a szemléleti váltást, és ne gerjesszék a felesleges fogyasztást. A gyerekeknek szóló reklámokat erőteljesen korlátoznánk, az iskolai reklámokat tiltanánk, a direkt mail-ek és a reklámújságok alkalmazását korlátoznánk.
Az adó- és díjrendszerben a szennyező fizet elvet érvényesítjük. Az újrahasználható termékeknek, csomagolásoknak mentességet adunk, az egyszerhasználatos termékek adóterheit növeljük. Egyes esetekben az adminisztratív tiltást is elképzelhetőnek tartjuk. Áfa-kedvezményekkel segítenénk a környezetbarát termékeket és szolgáltatásokat. A betétdíjakat kiemelnénk az áfa rendszeréből, a betétdíj nem az ár része, hanem letéti díj (kaució).
Differenciált és teljesítményarányos közszolgáltatási díjrendszer bevezetésére törekszünk, erre kötelezzük a szolgáltatókat. A közszolgáltatás kötelező igénybevételét előírjuk az utcán át történő árusítások, illetőleg a rendezvények esetére is, ahol fogyasztási cikkek árusítása vagy ingyenes átadása történik. Ártalmatlanítási díjat vezetünk be, ami a hasznosítást és a megelőzést szolgálja.

Támogatási rendszerek

A központosított, csővégi rendszereket háttérbe szorítanánk, a túlméretezett regionális lerakók támogatását megszüntetnénk. Olyan komplex hulladékkezelési programokat támogatnánk, amelyekben a kisrégiós rendszerek és a hulladékcsökkentésre irányuló beruházások előnyt élveznek, az ártalmatlanítási beruházások pedig valóban csak a maradék hulladékok kezelésére szolgálnak. A szelektálás esetében a háztartásokig menő gyűjtési rendszereket fogjuk támogatni, mert ennek hatékonysága kétszerese a gyűjtőszigetes módszernek. Az Európai Unió támogatási rendszereiből elsősorban a hasznosítási kapacitások kiépülését támogatjuk. Kistérségi szerves hulladék feldolgozását célzó programokat indítanánk. A szemétégetésből származó áramért nem fizetnénk a megújuló forrásból származó áram tarifájával , mert ez burkolt támogatás az ártalmatlanító iparnak. Fejlesztési adókedvezményekkel, beruházási támogatásokkal ösztönöznénk az olyan szolgáltatási rendszereket, amelyek a tartós eszközök, fogyasztási cikkek javítását, felújítását, újraelosztását végzik (cipészek, szabók, elektronikai berendezések javítószolgálatai, bizományi kereskedések, cserebörzék, szociális és segélyszervezetek áruelosztó egységei, stb.). Támogatnánk a környezetbarát termékek marketing-költségeit, az ökológiai szempontok szerint tervezett termékek előállításának többletköltségeit. Ösztönöznénk a régión belüli termelési-forgalmazási láncokat, segítenénk az organikus termeléssel foglalkozó vállalkozások termékeinek regionális piacát. Támogatnánk a tájsebek rekultivációját és az illegális lerakók felszámolását is.