Helyzetkép

A cigányság és a többségi társadalom együttélése válságba jutott. Ezt tragédiák sora is jelzi.
A romaellenes propaganda rendszerint a szociális ellátórendszer dologtalan haszonélvezőiként állítja be a cigányokat, akiknek az eltartása súlyos teher a magyar társadalom vállán. Ez nagyon távol áll a valóságtól. Az összes nem dolgozó aktív korú alig 10 százaléka roma. A gyermekek után, illetve munkanélkülieknek járó ellátások 10-12 százalékát, a nyugdíjak kevesebb, mint 1 százalékát kapják a romák. Az oktatási és egészségügyi közkiadásokból a népességarányos rész töredéke jut cigányoknak. A cigányság integrációjára fordított célzott kormányzati kiadások értéke az Állami Számvevőszék tavalyi elemzése alapján kevesebb, mint egytizede annak, amit évente szabadidős, kulturális és vallási tevékenységekre fordít a költségvetés.1
A másik sokat hangoztatott cigányellenes szólam az úgynevezett „cigánybűnözés” emlegetése. A szegénység és a viszonylagos iskolázatlanság mindenhol a világon összefügg a társadalmi normák gyakoribb megsértésével. Ez alól mi sem vagyunk kivételek. A romák az országos átlagnál négyszer jobban ki vannak téve a szegénység kockázatának, a mélyszegénységben élőknek mintegy negyven százaléka cigány.2 Az is világos, hogy a szegénység nem ad felmentést a törvények betartása alól, és szolidaritással kell fordulni azok felé, akik az ország több pontján fenyegetve érzik magukat azoktól, akik törvényen kívüli túlélési technikákat vagy felemelkedési utakat választanak. Ez a törésvonal azonban nem a cigányság és a többség, hanem a bűnelkövetők és a tőlük szenvedők között húzódik, s ennek mindkét oldalán ott vannak a romák és a nem romák is.
A rendőrség tevékenysége eddig sem a cigányság sem a többség biztonságérzetét nem volt képes megerősíteni. A konfliktuskerülő ügykezelést a többség részrehajlásnak vagy megfélemlítettségnek tudja be, a romák viszont gyakran tapasztalnak faji-etnikai alapú előítéletes bánásmódot.3 A többség és a roma közösségek közti konfliktusokat és a róluk szóló közbeszédet új keretbe helyezte a Magyar Gárda fellépése, ami az állampolgárok biztonságigényének kielégítésére az önbíráskodás eszközét ajánlja. Ez, azon a túl, hogy demokratikus alapelveket sért, növeli a feszültséget, és nagyban megnehezíti a konfliktushelyzetek megoldását. Az állampolgárok biztonságérzetének romlása ugyanakkor kutatásokkal is bizonyított tény,4 amire megoldást kell találni.
A nyolcvanas évekre a magyar cigányság messzire jutott a társadalmi integráció útján. Magas volt köztük a képzetlenek aránya, de – legalábbis a férfiak – közel ugyanolyan arányban dolgoztak, mint a többség, és az életszínvonaluk sem maradt el jelentősen az átlagtól.5 A helyzetük a kilencvenes évek elejének átalakulási válsága és az azóta minden kormány által követett, az aktív korú képzetlenek munkába való visszatéréséről lemondó társadalompolitika következtében romlott meg radikálisan, együtt a munkapiacról kiszorult, de tartós ellátást nem szerzett aktív korúak összesen közel másfélmilliós tömegével.
Ma a felnőtt roma férfiak alig 40%-a dolgozik, ebből is 10% időleges és gyakran nem bejelentett munkákból él. A szegények aránya a roma népességben a nem roma átlag közel négyszerese. A földrajzi és társadalmi mobilitás alacsony, a romák többsége 15-20 éve stabil jövedelem nélkül, a helyi politikának és közigazgatásnak kiszolgáltatott helyzetben él. Egészségi állapotuk az iskolázottságuk és az ellátásokhoz való hozzáférésük miatt is rosszabb, a várható élettartamuk tíz évvel rövidebb, mint az országos átlag.
A munkaképes korú roma felnőttek 80%-a legfeljebb általános iskolát végzett, a teljes népességben 33% ez az arány. A 20-24 évesek között 2003-ban 5% volt az érettségizettek aránya, szemben az országos 55%-kal. Van ugyan javulás, de közel sem olyan gyors, mint a nem roma fiatalok körében, vagyis az elmaradás nő. A jelenleg körülbelül 600 ezer lelket számláló roma népesség közel egyharmada a leszakadó északi régióban él. A települési szinten, vagy a településen belül elkülönítetten élők aránya meghaladja a 70 százalékot.6
Megközelítőleg 120 ezer ember él 700-750 telepen vagy hiányos infrastruktúrájú, telepszerű lakókörnyezetben, amelyek nagyrészt kistelepüléseken vagy azok környezetében tálalhatók. Az ilyen, szegregált körülmények között élő családok az élet számos területén kerülnek hátrányba a települések szövetébe integráltan élőkkel szemben. A közszolgáltatások nem, vagy csak hiányosan hozzáférhetők, a telepen gyakran nincs, és nem is vezet oda szilárd burkolatú út, ami gyakorlatilag röghöz köti az itt élőket. A közművesítés többnyire hiányzik, a házakba nincs bevezetve a víz, esetenként a villany sem, a közkutakról elérhető víz gyakran rossz minőségű, egészségtelen, a szennyvízgyűjtés, illetve a csatornázás szintén gyakran megoldatlan. A telepeken élő emberek kilátástalan helyzete beavatkozás hiányában generációkon át öröklődik.
Az állami foglalkoztatás- és szociálpolitika jellemzően csak a tüneti kezelésre, a segélyezésre korlátozódott, és nem adott támogatást az alkalmazkodáshoz. Az érettségivel nem rendelkezők jellemzően kimaradnak az amúgy kis hatékonyságú átképzési programokból. A magas bérköltségek korlátozzák a képzetlen munkaerő iránti kereslet bővülését (ld. a foglalkoztatási fejezet helyzetértékelését).
A képzetlenek problémáját újratermeli a közoktatás, amelynek szakmai gyengeségei (a szakfelügyelet hiánya, a tanári pálya presztízsének, így utánpótlásának romlása, az elavult módszerek és tanterv, a gyermekvédelem hiányosságai) felerősítik a szegény és iskolázatlan szülők gyermekeinek magukkal hozott lemaradását. Ezt tovább rontja az iskolai szegregáció, amire ráerősített a korábbi, elkülönült oktatásra ösztönző állami normatívarendszer (ld. az oktatásról szóló II/B fejezet helyzetértékelését).
A rendszerváltást követően a helyi önkormányzatok hatáskörébe került közszolgáltatások általában alulfinanszírozottak, amit a szegényebb régiókban nem tudnak más forrásból ellensúlyozni. A roma népesség az átlagosnál nagyobb arányban él hátrányos helyzetű régiókban illetve kistelepüléseken, így hozzáférési esélyei az átlagosnál rosszabbak (ld. a vidékfejlesztésről szóló II/C fejezet helyzetértékelését).
A segélyekről is a települési önkormányzat dönt, ami a szakmai ellenőrzés hiányában a helyi gyakorlatok közti nagy eltérésekhez, esetenként az etnikai feszültségek növekedéséhez és a segélyezettek nagyfokú kiszolgáltatottságához vezetett.
A mélyszegénységben élő családok számára az uzsora esetenként az egyetlen hozzáférhető pénzforrást jelenti az olyan akut veszélyhelyzetek pillanatnyi megoldására, mint a betegség, váratlan haláleset, kilakoltatás, vagy a villany kikapcsolása. A hirtelen pénzszűkébe került családok gyakran 20-30 ezer forint kölcsönért az egész évben esedékes családi pótlékot vagy segélyt eladják. Ha a gyors visszafizetés nem sikerül, a törlesztés olyan járadékká válik, amit kizárólag az adós havi rendszerességű szociális transzfereinek mértéke határoz meg. Az éves kamat ilyenkor rendszerint eléri az 1000%-ot. Becslések szerint ma legalább háromszázezer honfitársunknak van uzsoratartozása, az utóbbi években az érintettek száma nőtt. Az uzsorakölcsön aláássa az érintett családok megélhetését, és ingóságaik, esetleg lakhatásuk elvesztésével járhat. Kizsákmányolásuk rendszerint fenyegetéssel, kényszerítéssel, esetenként fizikai erőszakkal társul.
Az utóbbi húsz évben mindvégig hiányzott a politikai akarat egy következetesen végiggondolt, jelentős forrásokkal ellátott, kellő társadalmi támogatottságot élvező, hosszú távú szegénységellenes program megvalósításához. Az esélyteremtésre szakosodott non-profit szervezetek támogatása és a kormányzati programok finanszírozása is alacsony, kiszámíthatatlan, illetve átláthatatlan; a programok eredményességét általában nem mérik, és nem ellenőrzik megfelelően. Legalább ennyire fájó azoknak az oktatási és kulturális programoknak a hiánya, amelyek elősegíthetnék a kulturális különbségek megismerését, az egymással szembeni előítéletek mérséklését, és a társadalmi csoportok közötti szolidaritás erősítését. Enélkül ugyanis elképzelhetetlen a befogadó társadalom megvalósítása. Komoly hiányosság az is, hogy nem tettünk kellő erőfeszítést a kulturális azonosságtudat, a közösségi önszerveződés és a demokratikus részvétel kultúrájának megerősítésére, pedig a szegénységi csapdában ragadt kisebbségek előtt tornyosuló akadályok lebontásában pozitív eredményeket felmutató országok példájának erre kellett volna ösztönöznie.
A megoldás nem a többségi társadalom valós sérelmeit meglovagoló szélsőjobboldal hangzatos követeléseiben van. A segély megvonása, a megélhetésért küzdők börtönbe csukása, a romák megfélemlítése embertelen, ésszerűtlen, és az etnikai gyűlölet elharapózásával fenyeget. A családi pótlék átalakítása adókedvezménnyé, vagy megvonása a harmadik gyermek után a gyermekszegénység növekedésével járna. A szociális kártyától nem várható a mélyszegénységgel összefüggésben álló szociális és mentálhigiéniás problémák enyhülése, miközben bevezetése tovább erősítené a mélyszegénységben élők elszigeteltségét és kiszolgáltatottságát. Az önkormányzatok hatáskörébe utalt közmunka-programok sokba kerülnek, és jelenlegi formájukban teljesen alkalmatlanok a munkanélküliek elsődleges munkaerőpiacra való visszasegítésére. Egy rab ellátásának költségeiből több ember szociális ellátását lehet fizetni, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a börtön nem a törvénytisztelő életmód elsajátítására ad lehetőséget. A szélsőjobboldali politika útja járhatatlan. Egy esetleges rendpárti, szegényellenes, esélymegvonó fordulat nem csak a magyarországi cigányság helyzetét rontaná tovább. Költségeit végső soron az egész társadalomnak kellene megfizetnie, és a már most is feszült együttélés ellehetetlenüléséhez vezetne. A társadalmi békéhez vezető egyetlen járható út az esélyteremtés útja. Az általunk javasolt, döntően színvak esélyteremtő programok ugyanúgy megnyitnák az integráció útját a cigány és nem cigány szegények számára. A középosztálynak is erős érdeke fűződik ahhoz, hogy minél kevesebb munkapiacról kiszorult állampolgárt kelljen az országnak eltartania. Ezért meg vagyunk győződve arról, hogy a magyar társadalom többsége támogatna egy valóban hatékony, méltányos és számon kérhető esélyteremtő politikát.

Javaslataink

1. Munkához kell juttatni az aktív korú képzetleneket, köztük a romákat.

A romák foglalkoztatási helyzete a rendszerváltást követő átalakulási válság során alapvetően az átlagosan alacsony képzettségi szintjük miatt változott meg radikálisan. Az átalakulás nagyon rövid idő alatt teljesen leértékelte az alapfokú végzettség munkapiaci értékét. A cigányság mai alacsony foglalkoztatási szintjének oka tehát nem valamiféle kulturális különbözőségben keresendő, hanem olyan kézenfekvő okokban, mint a cigány felnőttek többségének alacsony képzettsége, és az az etnikai hovatartozástól függetlenül érvényes tény, hogy a képzetleneknek Magyarországon az átalakulás óta rendkívül nehéz a foglalkoztatási helyzetük. Ezért a cigány felnőttek munkához juttatásának eszközei nem különböznek számottevően azoktól az intézkedésektől, amelyek az alacsonyan képzettek aktivitási szintjének javításához amúgy is elengedhetetlenül szükségesek.
Erre a javaslatainkat a foglalkoztatásról szóló fejezetben fejtettük ki. Ezek lényege röviden a következő. Az alacsonyan képzett munkaerő iránti keresletet közvetlenül élénkíteni kell egy zöld és foglalkoztatási szemléletű fordulat elérésével a mezőgazdaságban, a közlekedésben, az erdő- és vízgazdálkodásban, valamint a környezetvédelemben. Át kell alakítani a felnőttképzés rendszerét, oly módon, hogy az a piacképtelen szakmák elsajátítása helyett az elsődleges munkaerőpiacra való visszatérést támogassa. Célzott pályázati ablak nyitásával kell támogatni az 500 fő alatti településeken elérhető közszolgáltatások fejlesztését. További járulékcsökkentéssel csökkenteni kell a bérköltséget, elsősorban a jövedelmi spektrum alján, mert ez élénkíti a képzetlenek foglalkoztatását. Kiszámíthatóvá, tervezhetővé kell tenni a gazdasági környezetet, hogy csökkenjen a munkaerő-felvétel kockázata. Javítani kell a munkakínálatot a nem dolgozók munkavállalását támogató szolgáltatások fejlesztésével, a legális munkavállalás és a szociális segély közti kizáró viszony megszüntetésével, és a munkába állás előtt álló olyan akadályok lebontásával, mint a bölcsődei férőhelyek hiánya, vagy a földrajzi mobilitás nehézkessége.
A cigány munkakeresőknek még egy további problémával meg kell küzdeniük, ez pedig a munkaadók nemzetközi összehasonlításban erős előítéletessége, ami a felmérések szerint nem csak ellenük, hanem az idősebb és a megváltozott munkaképességű munkavállalók ellen is irányul.7 Mindhárom csoport diszkriminációjának csökkentése érdekében szükség van a munkakipróbálás kiemelt támogatására, az aktív munkaerőpiaci eszközökhöz kapcsolódó speciális mentori szolgáltatás bővítésére, az ötvenfősnél nagyobb cégek mellett az összes államilag támogatott munkáltató kötelezésére esélyegyenlőségi terv készítésére, az Egyenlő Bánásmód Hatóság és az általa kiszabható szankciók megerősítésére, illetve a Munkaügyi Központok szerepkörének olyan irányú bővítésére, hogy kötelességük legyen felhívni az Egyenlő Bánásmód Hatóság figyelmét, ha munkaerőpiaci diszkriminációt észlelnek.

2. Az oktatási rendszernek esélyt kell adnia a szegény és iskolázatlan szülők gyerekeinek, köztük a roma gyerekeknek is.

A szélsőségesen marginalizálódott, a munkaerőpiacról tartósan kiszorult, mélyszegénységben élő honfitársaink minimum 700 ezres tömegének bő harmada, szűk fele roma. Az ő életviszonyaik a születés pillanatától kezdve súlyosan negatív hatással vannak az új nemzedékek érvényesülési esélyeire. Az oktatási rendszernek az ebből adódó hátrányok leküzdésében kellene segítenie. Azonban, ahogy az oktatásról szóló fejezetben kifejtettük, jelen állapotában az oktatási rendszer ahelyett, hogy enyhítené, felerősíti a hozott hátrányokat.
Ennek két fő oka van. Az egyik az, hogy az oktatási intézmények között, az óvodától a középiskoláig, szélsőséges minőségi különbségek vannak minden tekintetben (pedagógiai színvonal, kiegészítő szolgáltatások, tárgyi feltételek). A másik a halmozottan hátrányos helyzetű, és különösen a roma gyerekek iskolai elkülönítése, amely – bár változó mértékben, de – a mai napig bevett gyakorlat.
Ezen a helyzeten csak erőteljes beavatkozással lehet változtatni, ahogy az oktatásról szóló fejezetben már bemutattuk. A javaslatok közül leglényegesebbeket röviden itt is összefoglaljuk: Mindenekelőtt biztosítani kell, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek, köztük a romák, három éves koruktól óvodába járhassanak. Ehhez növelni kell az óvodai kapacitásokat, a megerősített védőnői hálózat és a gyermekjóléti szolgálat bevonásával javítani kell a családok és az óvoda közi kapcsolatot, és beszoktatási programokat kell indítani. Az általános iskolába való belépéskor vissza kell szorítani a szociális és etnikai szelekciót. Az elmúlt évtizedekben ennek az egyik legfőbb eszköze az volt, hogy a roma gyerekeket megalapozatlanul gyógypedagógiai tagozatra irányították. A sajátos nevelési igényűvé minősített gyerekek szegregációja az utóbbi években enyhült, a probléma azonban még mindig jelen van. Ahogy az oktatásról szóló fejezetben részletesen kifejtettük, mi a beiskolázást megelőző, ezzel a gyerekek elkülönítésére hivatkozási alapot adó iskolaérettségi vizsgálatokat megszüntetnénk, helyette a beiskolázás és iskolakezdés után végeznénk egyéni fejlesztési vizsgálatot. Az egyéni fejlesztési támogatásra jogosult diákokat integráltan kell tanítani, ezért felmenő rendszerben meg kell szüntetni a normál iskolákban működő eltérő tantervű tagozatokat. Az egy önkormányzat területén működő, állami finanszírozásban is részesülő iskoláknak, és az iskolákon belüli párhuzamos osztályoknak, a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek oktatásából ugyanolyan arányban kell kivenni a részüket.

3. A garantált minimumjövedelem rendszerének bevezetésével kell védelmet biztosítani a tartós mélyszegénység ellen, és ösztönözni kell a munkavállalást.

Ma népszerű dolog a segélyezettek, különösen cigány segélyezettek ostorozása. Egyrészt tévképzetek terjednek arról, hogy a romák segélyezése mekkora terhet jelent a költségvetésnek, másrészt sokan azt gondolják, hogy a segély csökkentése vagy megvonása alkalmas eszköz az érintettek munkára kényszerítésére. A segélyezés költségei valójában a jóléti kiadások töredékét teszik csak ki. A támogatás a rászorulók majdnem feléhez egyáltalán nem jut el, összege pedig nem elég ahhoz, hogy megakadályozza a mélyszegénységbe süllyedést.
Természetesen minden jóléti és szociális ellátás csökkenti a munkakínálatot, de ha nincs kereslet a képzetlenek munkaerejére, a segélyek csökkentése önmagában senkit nem segít vissza a munkába, viszont az amúgy is kritikus helyzeten tovább rontana: nőne a mélyszegénységben élők száma, és tovább terjedne az uzsora.
A segélyezés jelenlegi gyakorlatát olyan garantált minimumjövedelemmel váltanánk fel, amely minden rászoruló számára biztosítja az esélyt az emberhez méltó életkörülmények minimumának megteremtésére, ugyanakkor a lehető legkevésbé hat ellenösztönzően a munkavállalásra. Az új rendszerben azok a háztartások lennének jogosultak támogatásra, amelyekben az egy fogyasztási egységre jutó jövedelem nem éri el a törvényben meghatározandó minimumszintet. Ehhez a szociális ellátáshoz való jogosultságot azokra is ki kell terjeszteni, akiknek van munkajövedelmük, de a család egy fogyasztási egységre jutó jövedelme alapján jogosultak lennének támogatásra. A célunk az, hogy az összes magyar család közül a legszegényebb 10% jogosultságot élvezzen, ehhez a segély ma érvényes jogosultsági küszöbének kisebb emelése szükséges. A garantált minimumjövedelem összegét úgy állapítanánk meg, hogy nagyjából az alsó jövedelmi tized határáig egészítse ki a családok egy főre jutó jövedelmét, azaz mindenkinek legyen legalább annyi jövedelme, mint az éppen a mélyszegénység határa felett élő családoknak.
Ezen túlmenően az átmeneti segélyezés rendszerében az önkormányzatok eltérő jogalkalmazási gyakorlatából adódó egyenetlenségeket az odaítélési szabályok és az eljárásrend pontosításával, az egységes eljárást támogató útmutatókkal és az önkormányzati gyakorlat ellenőrzésével radikálisan visszaszorítanánk. Az alapellátás részévé tennénk azokat szolgáltatásokat, amelyek jelenleg csak a nagyvárosok lakói számára elérhetőek (például adósságkezelési szolgáltatás), illetve mindenki számára hozzáférhetővé tennénk azokat az ellátásokat, amelyekből jellemzően a legszegényebb csoportok szorulnak ki (például lakásfenntartási támogatás, szociális kölcsön). Végül bevezetnénk az egyablakos ügyintézést, amely lehetővé tenné, hogy minden társadalmi jövedelmet egy helyen, egy ügyintézőn keresztül lehessen igényelni. Ez az intézkedés jelentősen növelné annak az esélyét, hogy az állampolgár minden olyan ellátást megkapjon, amire jogosult, és csökkentené az önkormányzati önkény lehetőségét is.
Ezektől a lépésektől a mélyszegénység és a vele összefüggésben álló problémák (megélhetési bűnözés, uzsoracsapda, mentálhigiéniás problémák) visszaszorulását várjuk.
A garantált minimum jövedelem munkavállalást ellenösztönző hatását, azon túl, hogy munka mellett is igényelhetővé tennénk, azzal is csökkentenénk, hogy az újonnan munkába állók esetében az első évben a jogosultság szempontjából a bérjövedelem egy része nem számítana be a háztartás jövedelmébe. A munkanélküliek esetében a garantált minimum jövedelem feltétele lenne a munkaügyi kirendeltségekkel való, a jelenleginél szorosabb együttműködés is, amelyet következetesebben érvényesítenénk.

4. Az államnak foglalkoztatóként hozzá kell járulnia a cigány középosztály megerősítéséhez.

A cigányság társadalmi felemelkedésének egyik kulcsa a pozitív minták felmutatására és a közösségek támogatására képes roma középosztály megerősödése. Ezt az állam foglalkoztatóként is elősegítheti befogadó munkáltatói szerepének erősítésével, a meglevő szakképzési és foglalkoztatási ösztöndíjprogramok jelentős bővítésével, különösen az orvos, ápoló, tanár, rendőr és más képzett szolgáltatói foglalkozásokban, a vezetők továbbképzésével, az esélyegyenlőségi terv általános előírásával és végrehajtásának számonkérésével. Az etnikai alapú esélykiegyenlítést nem csak a munkáltatók részéről tapasztalható hátrányos megkülönböztetés indokolja, hanem annak pozitív hozadéka is mind a kisebbségi, mind a többségi társadalomra nézve.

5. Azonnali feszültségoldás

Azokon a településeken, ahol komoly konfliktus alakult ki, vagy a kialakulása küszöbön áll, egy állami felügyelet alatt álló, de a helyi önkormányzattal együttműködő mediációs „béketest” bevetésére lenne szükség a feszültségek oldása érdekében. Ez egy olyan (szak)politikai szakértőkből és hivatásos mediátorokból álló csoport lenne, amely a települési vagy kisebbségi önkormányzat meghívására rövidebb-hosszabb időt töltene a kisebbségi és többségi csoportok között kialakult konfliktus helyszínén annak érdekében, hogy lehetőséget és keretet teremtsen a kialakult konfliktus tárgyának és okainak közös meghatározására, és hozzájáruljon a konfliktus oldását vagy megoldását célzó javaslatok kidolgozásához és megvalósításához.
A feszültségek megelőzését szolgálná a rendfenntartó szervek és a cigány közösségek közötti bizalmi kapcsolat kiépítése. A jogállamnak vissza kell térnie a telepekre és szegénynegyedekbe, ezek igazgatását nem engedheti át az itt élőket kiszolgáltatott helyzetben tartó családoknak. Erre mi a szociális szolgáltatókkal is együttműködő közösségi rendőrség megvalósítását tartjuk a legjobb megoldásnak.

6. Lakhatási körülmények és lakásbiztonság

Az ország szegényeit etnikai hovatartozásuktól függetlenül sújtó súlyos lakhatási problémákra vonatkozó megoldásaink külön tárgyaljuk (lásd a következő fejezetet). Ebben a pontban a döntően cigány származású lakosságot érintő térbeli szegregáció problémájára fókuszálunk.
Az eddigiekben vázolt programunkat alkalmasnak tartjuk arra, hogy megállítsa a telepeken élők számának növekedését, és hosszú távon megszüntesse a cigánytelepek létrejöttéhez vezető okokat. A jelenleg telepeken élők integrációja azonban akkor is feladat, ha mindez megvalósul.
A 2005 óra zajló telepfelszámolási programok egyike sem könyvelhető el sikerként, a felhalmozott tapasztalatok azonban hasznosíthatók.
Azt, hogy egy adott telepet felszámolni, vagy rehabilitálni kell, csak az érintettek részvételével lehet eldönteni. Az eddigi tapasztalatok alapján azok a programok lehetnek hosszú távon sikeresek, amelyek mind a koncepció kidolgozásába, mind a megvalósításába bevonják az érintetteket és a leendő befogadó közösséget is. Kiemelten fontosnak tartjuk, hogy a megvalósításra kerülő programok pénzügyi és egyéb ösztönzőkkel támogassák mind a befogadó közösség, mind a programból esetleg kimaradó telepi lakosság együttműködését és szerepvállalását.
A programok célkitűzéseinek túl kell menniük a cigány lakosság pusztán térbeli integrációjának előmozdításán. A tényleges társadalmi integrációt célzó programok lakhatási komponensét foglalkoztatási, oktatási, egészségügyi, közösségfejlesztő programelemekkel kell kiegészíteni.
Az eddiginél jóval több pénzt kell a telepfelszámolásra fordítani, mert a mostani forrásokkal hozzávetőleg 55-60 évre volna szükség a ma létező telepek felszámolásához. Kezdetnek megdupláznak a jelenleg kevesebb, mint egymilliárdos költségvetést.
A telepek újratermelődéshez vezető ágazati szakpolitikák és társadalmi mechanizmusok áttekintésére és kiigazítására is szükség van (építésügyi szabályok, új „szocpolos” telepek, árvizes-belvizes területeken történő építések megtiltása, kilakoltatási szabályok, árverezési gyakorlatok, otthonteremtési támogatások, illetve lakáspolitikák rendszerei).
Tartós siker csak a helyi önkormányzatok feladatainak, hatásköreinek és az általuk nyújtott szolgáltatások finanszírozásának felülvizsgálatával lehetséges (ld. a vidékfejlesztésről szóló fejezetet). Az önkormányzatok hatásköre alá tartozó közszolgáltatások jelenleg alulfinanszírozottak, amit a szegényebb régiókban, ahol a cigány népesség az átlagosnál nagyobb arányban él, nem tudnak más forrásból ellen­súlyozni. Ez a tapasztalatok szerint a cigányok által lakott településrészek telepesedéséhez vezethet.
Az egységes jogalkalmazás érdekében az önkormányzati eljárásra vonatkozó útmutatókra és az önkormányzati gyakorlat nemcsak pénzügyi, hanem esélyegyenlőségi, igazságossági szempontokra is kiterjedő ellenőrzésére is szükség van.

7. Az uzsoraprobléma

Az uzsora elsődleges kiváltó oka a legszélsőségesebb szegénység, ezért az uzsora visszaszorítása döntően a legszélsőségesebb szegénység visszaszorításának sikerétől függ. Ez utóbbinak elengedhetetlen feltétele a jövedelem minimális szintjének garantálása (ld. a 3. pontot), a tartós szegénység megelőzését szolgáló jóléti és krízisszolgáltatások fejlesztése, valamint az ezekhez való hozzáférés garantálása.
Az uzsoracsapdába való bekerülést, az általános jövedelemhiányon túl, gyakran egy sürgető eseti pénzhiány (például betegség, családi tragédia) váltja ki, amelyet elvben az önkormányzati hatáskörű átmeneti segélyezés hivatott kezelni. Azonban az uzsora fokozatos terjedése azt mutatja, hogy az átmeneti segélyezés a legszegényebbek számára nem nyújt megfelelő védelmet. Ez részben a krízishelyzetek kezelésére szánt források elégtelenségével, részben az ügyintézés lassúságával, részben a helyi önkormányzat túlzottan tág mérlegelési jogkörével áll összefüggésben. Ezért egységesíteni kell az átmeneti segélyek kiutalásának rendjét, valamint a kiosztható segély mértékét, továbbá csökkenteni kell az önkormányzatok forrásai közti nagy eltéréseket a szegényebbeknek jutó támogatás növelésével (ld. a vidék esélyegyenlőségéről szóló fejezetben erről írottakat).
Az uzsora elleni szigorú és hatékony fellépésben nem támaszkodhatunk kizárólag a helyi bűnüldöző szervekre. A probléma súlya, elterjedtsége, és a bizonyítás nehézsége egyaránt központi rendőrségi fellépést tesz szükségessé. Ezért létre kell hozni egy központi, a helyi érdekektől független rendőrségi csoportot, amelynek az uzsorához kapcsolódó bűncselekmények felderítése és üldözése a kizárólagos feladata. A megelőzés érdekében a csoport eredményeit folyamatosan közvetíteni kell a közvélemény felé.

8. Kulturális sokszínűség és együttélés

A szegénységi csapdában ragadt kisebbségek integrációjának terén pozitív eredményeket felmutatni képes országok példája azt mutatja, hogy egy hosszú távú esélyteremtési program sikeréhez megfelelő alapot a kulturális sokszínűség elismerése és a kisebbségi identitás vállalásának támogatása, a közösségek önszerveződő képességének fejlesztése, illetve a társadalmi csoportok közötti párbeszéd nyújt.
Nem hisszük, hogy cigány honfitársaink méltóságának visszaszerzéséhez egy egységes etno-nacionalista kisebbségi kultúra megteremtésén keresztül vezetne az út. Azt viszont igen, hogy a helyi és más módokon szerveződő közösségek kulturális teljesítményeire roma honfitársainknak épp úgy szüksége van, mint annak a többségnek, amely az általuk képviselt értékek elfogadásával lehet képes befogadni őket. A kisebbségi vagy kettős identitást befogadni képes társadalmi környezet megteremtésében kulcsfontosságú szerep jut az oktatásnak és a kultúrának. A demokratikus részvétel és az erőszakmentesség ethoszának elsajátítását célzó intézkedéseken túl, az oktatási törvény előírásának megfelelően, az iskolai tananyagba szervesen be kell illeszteni a kisebbségek történelmének és kultúrájának tanítását. Mindezt úgy, hogy az a helyi társadalom viszonyait és tapasztalatait tükrözze, közvetítse, és egyben megjelenjen benne a sok száz éves együttélés és a közösen formált kultúra is. A nemzeti kulturális szférán belül nagyobb teret és hangsúlyt kell kapnia a roma művészetnek és kultúrának. Budapesten ki kell alakítani egy európai színvonalú, komplex, funkcionálisan tervezett épületegyüttest, amely a cigány önreprezentáció méltó helyszínévé válhat; külön programokkal kell segíteni a cigány kultúra és művészet megjelenését a társadalmi élet mindennapi tereiben.
A kisebbségi önkormányzatokat abban kell támogatni, hogy eredeti céljuknak megfelelően a kulturális identitás őrzését és erősítését, illetve a kisebbségi közügyek intézését szolgálják. A folyamatos működtetéssel összefüggő, rendszeresen felmerülő költségek finanszírozása normatív működési célú többlettámogatás formájában kell, hogy történjen. A feladatalapú támogatásnak – a 13 kisebbség egyeztetésével – úgy kell megvalósulnia, hogy azt a normatív működési támogatástól függetlenül folyósítsa a költségvetés. Nyugat-európai példákat követve ösztönözni kell a 16-25 éves fiatalok civil kisebbségi szervezeteknél és kisebbségi önkormányzatoknál végzett önkéntes munkáját.
A kisebbségi szervezetek, az egyházak, a vállalkozói szféra, a tudományos közélet, a civil szektor, és a média képviselőinek bevonásával országos szintű egyeztetést kell kezdeményezni a nem-kormányzati szereplők nagyobb mértékű szerepvállalásáról és hatékonyabb együttműködéséről a roma integráció terén.