Helyzetkép

A rendszerváltás előtti társadalompolitika egyenlőtlenségeket erősítő vonásainak a lakáspolitika volt a legjellegzetesebb példája.1 Míg a leginkább szubvencionált lakásokhoz tipikusan az átlagosnál magasabb jövedelműek tudtak hozzáférni, az alacsonyabb jövedelműek gyakran minden lakástámogatásból kimaradtak, és bármilyen állami segítség nélkül kellett megvenniük vagy megépíteniük a lakásukat.
A lakástámogatások elosztása a rendszerváltás után még inkább igazságtalanná vált. A rendszerváltás legfontosabb lakáspolitikai folyamata, a rövid távú gazdasági és politikai haszonszerzés által motivált lakásprivatizáció tovább fokozta a lakáspolitikához kötődő társadalmi igazságtalanságot és egyenlőtlenségeket.2
A lakásprivatizáció és a támogatási, adózási környezet miatt az önkormányzati tulajdonú bérlakások aránya 22 százalékról 3 százalékra csökkent, 3 százalék a magántulajdonú bérlakások aránya. Mindkét arány az Európai átlag töredéke. A korábbi önkormányzati lakásállomány mintegy 85 százalékának privatizációja végletesen beszűkítette az önkormányzati lakáspolitika mozgásterét, és az önkormányzatok gyakran még ezt a mozgásteret sem használják ki. A legtöbb településen nem létezik szociális lakásgazdálkodás. A még önkormányzati tulajdonban maradt lakástulajdon tipikusan a korábbi lakásállomány legrosszabb része,3 amit korábbi lakói szegénységük miatt nem tudtak vagy a lakás állapota miatt nem akartak megvenni. A szinte jelentéktelenné szűkült önkormányzati bérlakás-állományon kívül problémát jelentenek a magánbérlethez kapcsolódó jogi bizonytalanságok is, amelyek mind a bérlők, mind a tulajdonosok számára előnytelenek, és amit a kiterjedt adóelkerülés tovább súlyosbít. Mindez különösen hátrányosan érinti a pályakezdő fiatalokat és általában az alacsony jövedelműeket, akik a saját lakás vásárlásának egyszeri költségeit nem, vagy csak évtizedekre eladósodva tudják előteremteni.
A társadalom perifériájára szorult emberek térbeli kirekesztése már a rendszerváltás előtt megkezdődött, azóta pedig folyamatosan nő a vidéki gettószerű telepeken, illetve nagyvárosi nyomornegyedekben élők száma. Jelenleg mintegy 120.000 (zömében cigány) ember él az ország 750 szegregátumában.4 Erről a problémáról és a megoldására szolgáló javaslatinkról a cigányság társadalmi integrációjáról szóló fejezetben írtunk.
A nagyvárosok leromlott városrészeiben a legszegényebb családok jelentős része hasonlóan elfogadhatatlan körülmények között él. Sok évtizeddel ezelőtt épült, teljesen lepusztult, komfort nélküli ingatlanokban, gyakran megfelelő fűtés és áramszolgáltatás nélkül élnek gyermekes családok és idős emberek, akiknek többnyire még ezeknek az egészségtelen, sok esetben emberi lakhatásra egyértelműen alkalmatlan lakásoknak a fenntartása is komoly nehézséget okoz. Egy felelős lakáspolitikának ezeket a helyzeteket a legelső helyen kell kezelnie.
A közösségi lakásállomány szinte teljes hiánya, valamint a magánbérlet bizonytalansága és korlátos hozzáférhetősége jelentősen növeli a települések közötti mobilitás egyéni költségét és kockázatát, és alacsony lakásmobilitást eredményez. A lakástámogatási rendszer átalakításával a kockázatok fokozottabb társadalmasítására van szűkség, ami a potenciális munkavállalók mobilitásának segítésével a foglalkoztatás bővítéséhez is hozzájárul majd.
Az érdemi szociális lakáspolitika hiánya szorosan összefügg a hajléktalanellátó rendszer problémáival is, és különösen a hajléktalanságból kivezető utak szűkösségével: lakástalanok tömegei kerültek a más funkcióra kialakított hajléktalan-ellátó rendszerbe, amely így túlterheltté vált.5 Az utcai hajléktalanság visszaszorítása tehát szorosan összefügg a szociális lakáspolitikával. Ha megfelelő kivezető utak biztosításával elérnénk, hogy csak azok kényszerüljenek a hajléktalanellátó intézményrendszer igénybevételére, akik feltétlenül intézményi ellátásra szorulnak, akkor – részben az így felszabadult férőhelyek segítségével – sikerülhetne a jelenlegi töredékére szorítanunk az utcai hajléktalanság kiterjedését.
Budapesten nagyjából 8000 ember él közterületen vagy hajléktalanszállón, számuk országosan ennek legalább a kétszerese. Mintegy 300 ezer ember él lakásnak nem nevezhető, komfort nélküli szükséglakásban vagy egyéb helyiségben, és több mint négyszázezer ember lakik alapozás nélküli lakásban. A lakásállomány jelentős része elöregedett, a lakások 8 százalékában nincs fürdőszoba, mintegy 800 ezer embernek nincs fürdőszobája vagy zuhanyzója. Összesen mintegy másfél millió ember él egyértelműen „substandard”,6 a minimálisan megfelelőnél, a kor színvonalán elvárhatónál jóval alacsonyabb színvonalú, felszereltségű vagy túlzsúfolt lakásban.7 Jelentős a lemaradás a közcsatornával való ellátottság tekintetében is. Közel 600 ezerre becsülhető a panel falazatú lakások száma, amelyekben a lakóknak súlyos lakásfenntartási és korszerűsítési feladatokkal kell szembenéznie.8
A lakásköltségek komoly gondot okoznak az alacsony jövedelmű csoportoknak: a lakáskiadásoknak a háztartás összes kiadásán belüli aránya minden ötödik háztartás esetében meghaladja a nemzetközi gyakorlatban kritikusnak tekintett 30 százalékot, és félmillió háztartásnak lehet a lakhatását veszélyeztető hátralékkal.9 Az adósságkezelő szolgáltatások jelenleg csak a rászoruló háztartások töredékét érik el, a jelenlegi intézményrendszer nem nyújt elegendő védelmet lakhatásuk vagy a közszolgáltatások elvesztése ellen.
A Magyar Köztársaság az ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának aláírásával elismerte „mindenkinek a jogát önmaga és családja megfelelő életszínvonalára, ideértve a kellő táplálkozást, ruházkodást és lakást”.10 Az Alkotmánybíróság lakhatáshoz való jogról szóló határozata azonban – mind a nemzetközi jogi normákat, mind az alkotmányban szereplő szociális jogokat figyelmen kívül hagyva – csak azt ismerte el, hogy az állam „az emberi életet közvetlenül fenyegető veszélyhelyzet elhárításához”11 köteles szállásról gondoskodni.12

Javaslataink

1. A lakhatáshoz való jog alkotmányba foglalása.

Kezdeményezzük, hogy számos európai országhoz hasonlóan Magyarország alkotmánya is nevesítse a lakhatáshoz való jogot. Javasoljuk továbbá, hogy a Magyar Köztársaság csatlakozzon a Módosított Európai Szociális Karta lakhatáshoz való jogról szóló 31. cikkéhez.13 A lakhatáshoz való jog jogszabályba foglalása elsősorban azt fejezné ki, hogy az államnak a jelenleginél nagyobb felelősséget kell vállalnia állampolgárai lakhatásával kapcsolatban. Szakítani kell avval a gyakorlattal, hogy a lakáspolitikát nem hosszú távú célok, hanem rövid távú politikai számítás és nyers lobbiérdekek határozzák meg.
Ki kell dolgozni egy hosszú távú nemzeti lakáspolitikai programot, amelynek fő célja – a lakhatáshoz való jog eszményével összhangban –, hogy biztosítsa, hogy mindenkinek lehetősége legyen megfelelő otthonhoz jutni, azoknak is, akik a piacon önerőből ezt nem tudnák biztosítani maguknak, illetve családjuknak.
A lakhatáshoz való jogot tartalommal feltöltő törvényhozásnak ezen kívül meg kell majd határoznia azt a lakhatáshoz kapcsolódó társadalmi minimumot is, amely alá senki sem zuhanhat. Erre példa a hajléktalan emberek legsérülékenyebb csoportjai számára javasolt kikényszeríthető alanyi jogosultság biztosítása valamilyen minimális ellátásra, ami nem lehet tömegszálláson való elhelyezés.

2. A lakástámogatások igazságosabbá tétele14

A lakáspolitikában határozott fordulatra van szükség: a lakástámogatásokat nagyobb mértékben kell célozni az arra valóban rászoruló csoportokra és a kritikus területekre. Az utóbbi 10 évben több mint kétszeresére növekedett a lakástámogatásokra fordított költségvetési kiadások GDP-hez viszonyított aránya. A költségek megduplázódásáért azonban nem a rászoruló háztartások lakhatásáért viselt fokozott közfelelősség, hanem a lakáshitelekhez kapcsolódó bőkezű és rosszul célzott támogatások voltak felelősek. A magyar állam 2003 és 2008 között minden évben több mint százmilliárd forintot költött el olyan rétegek támogatására, amelyek állami segítség nélkül is elboldogultak. Erre példa a lakáshitelekhez kapcsolódó adókedvezmény, amelynek kétharmada a felső jövedelmi ötödhöz jutott 2003-ban15. Összehasonlításképpen, a lakásfenntartási támogatásra (amely teljes egészében a legszegényebb jövedelmi tizedhez jut) a lakáshitelek támogatásának töredékét16 fordítja a költségvetés.
A kamattámogatások egyik következménye az volt, hogy évekre leszűkült a kormányzat mozgástere a lakástámogatások átalakításában, mivel az adott évi programokkal szemben a korábban felvett támogatott hitelek dominálták a lakáskiadásokat. Ezeknek a támogatásoknak a megszüntetését javasoljuk. A támogatott hiteleket azonban mára már nagyrészt felváltották a devizaalapú hitelek, így az ahhoz kapcsolódó állami támogatások külön intézkedések nélkül is kifutóban vannak. A lakáspolitikai javaslatainkban az így elvben felszabaduló források lakástámogatási rendszerben való megtartásával számolunk, és ezt kívánjuk felhasználni egy kiterjedt közösségi lakásszektor kialakítására, a lakásfenntartási támogatás kiterjesztésére és emelésére, a telepek felszámolási és rehabilitációs programjainak felgyorsítására, a kilakoltatások megelőzésére és a hajléktalanság visszaszorítására. A cél tehát a lakástámogatások igazságosabb és hatékonyabb elosztása az összes lakástámogatás GDP-n belüli részarányának szinten tartása mellett.
A lakásépítési kedvezmények (a „szocpol” és a „fél-szocpol”) átalakítására is szükség van. Az egyértelműen igazságtalan lakáshitel-támogatásokkal szemben a lakásépítési kedvezmény részben jól céloz: a támogatás összege a gyermekszám szerint differenciált, és a gyermekek számával együtt a háztartás szegénységi kockázata is nő. A juttatás jelenlegi felfüggesztését megelőző szabályozás azonban mégsem volt megfelelő. Egyrészt, az, hogy kétszeres támogatás jár új lakás építése vagy vásárlása esetén, indokolatlanul előnytelen helyzetbe hozza azokat az alacsony jövedelmű háztartásokat, amelyek támogatással is csak használt lakás vásárlását engedhetik meg maguknak. Továbbá, a leginkább rászoruló háztartások, amelyek semmilyen jelentős önerővel nem rendelkeznek, a használt lakáshoz járó támogatásból is kiszorulnak, ami egyébként tipikus következménye a tulajdonszerzést támogató állami programoknak. A lakáspolitikai kedvezménnyel kapcsolatban elterjedt visszaélések is abból fakadnak, hogy a program még a gyermekes családok közül sem tudja érdemben segíteni a legszegényebbek lakáshoz jutását. További fontos probléma, hogy a támogatás hozzájárulhat a jelentős önerő nélküli háztartások rossz lakáspiaci pozíciójának stabilizálásához, a szegregáció növekedéséhez. Mindezek alapján javasoljuk, hogy a program újraindításával együtt kerüljön sor annak átalakítására, úgy, hogy egyrészt azonos támogatás járjon használt és új lakás vásárlása esetén, másrészt a támogatás összege legyen differenciált a háztartás jövedelme és vagyona alapján, harmadrészt a támogatást át lehessen váltani hosszabb távú lakáshitel-törlesztési támogatásra, valamint a lakásmobilitás elősegítése érdekében lakbér-támogatásra is .
Szintén a lakásmobilitás serkentése érdekében javasoljuk az adásvételi illeték megszüntetését is, és az így kieső költségvetési bevételnek az egységes, de a magán- és üzleti tulajdonú ingatlanú ingatlanokat differenciáltan adóztató kommunális adóval való pótlását. (A részleteket lásd az adófejezetben.)
Az utóbbi években egyre költségesebb lakás-takarékpénztári támogatások átalakítása és csökkentése is indokolt, mert ez a támogatási forma alapvetően nem éri el az alacsony jövedelmű háztartásokat, a megtakarításokat pedig jelentős részben nem is lakáscélra használják fel.
A lakástulajdon-szerzést támogató juttatások csökkentésének részleges ellensúlyozására az állami hitelgarancia programot megtartanánk, és bővítenénk.
A gázár-támogatások jelenlegi, megfelelő előkészítés nélküli megszüntetését felelőtlenségnek tartjuk, hiszen a leginkább rászoruló háztartások esetében a támogatások megszűnése a már kilátásba helyezett áremelkedésekkel együtt rövid időn belül a másfélszeresére növelheti a gáz költségeit. Ugyanakkor nem lenne igazságos a korábbi rendszer visszaállítása sem. Igazságtalannak tartjuk, hogy a széles értelemben vett lakástámogatások legköltségesebb juttatásából teljes mértékben kimarad az a több mint félmillió háztartás, tipikusan a legszegényebb társadalmi csoportok, amelyek nem gázzal fűtenek. Nem tartjuk helyesnek azt sem, hogy a magyar állam a hosszú távon mind ökológiai mind költségvetési szempontból előnyösebb, a lakossági energiahatékonyságot ösztönző programokra szánt források többszörösét költse el egy ilyen kiterjedt, takarékoskodásra nem ösztönző ártámogatási programra. Mindezek alapján, a gázár-támogatásnak egy normatív alapú, tehát takarékosságra ösztönző, célzott, a lakásfenntartási támogatással integrált támogatási formával való kiváltását javasoljuk.
A panelprogramokat alapvetően jó kezdeményezésnek tartjuk, amelyek megfelelően integrálják a szolidaritás és az ökológiai fenntarthatóság követelményeit, ezért javasoljuk ezek kiterjesztését, és a rendelkezésre álló források bővítését. (A részleteket lásd az energiagazdálkodásról szóló fejezetben, III/B).

3. Kiterjedt közösségi lakásszektor kialakítása

A lakhatás olyan alapvető társadalmi szükséglet, amit nem lehet kizárólag a piaci erők játékára bízni. A magyarországi lakásszektor legnagyobb problémája egy kiterjedt közösségi lakásszektor hiánya, ami egyúttal az utóbbi 20 év társadalompolitikájának egyik legnagyobb mulasztása is.
A közösségi lakásszektoron olyan szociális bérlakásokat értünk, amelyek elosztása jogszabályban meghatározott, egységes elvek szerint történik, és amelyek lakói rászorultságukkal arányos, jelentős állami támogatást kapnak a lakhatásukhoz.
A jelenlegi, nagyjából 130 ezer önkormányzati tulajdonú lakásból álló állomány helyett két kormányzati ciklus alatt létre kell hozni egy legalább 300 ezer lakásból álló közösségi lakásszektort. Ehhez jelentős mértékben növelni kell a közösségi (állami, önkormányzati, szövetkezeti) tulajdonban lévő lakások számát, a rendszerbe azonban adott feltételekkel magántulajdonú lakások is bevonhatóak lennének.
A megfelelő szakmai és társadalmi egyeztetés során kialakítandó részletes koncepciónak ki kell terjednie a lakásügyi jogszabályok módosítására, a közösségi lakásszektort üzemeltető intézményrendszer kialakítására, a bérlakások elosztási elveire, és a kapcsolódó lakbértámogatás szabályaira. Hosszú távon a lakhatás árujellegének jelentős csökkentése, és egy olyan kiterjedt közösségi lakásszektor kialakítása a cél, amely szélesen célzott jogosultsági kritériumokkal, és a lakások megfelelő minőségével biztosítja, hogy a szektor egy része akár az átlagos jövedelműek számára is vonzó alternatíva legyen, és amely így nem szegregál. A közösségi lakásszektor lakásai térben nem különülhetnek el a lakásállományon belül. A munkaerő mobilitásának és a leszakadó térségekben lakók esélyegyenlőségének előmozdítása érdekében a lakások elosztásába be kell vonni a munkaügyi központokat is.
A hajléktalan-ellátó intézményrendszer és a közösségi lakásszektor között meg kell vizsgálni egy olyan átmeneti szektor kialakításának lehetőségét, ami a szerény, de önálló lakhatást és a személyre szabott rehabilitációs segítséget ötvözi.

4. A lakásfenntartási támogatás kiterjesztése és szintjének emelése

A lakásfenntartási támogatás korábban marginális szerepet játszott a lakástámogatásokon belül, alacsony színvonala (a lakásfenntartási támogatás átlagos havi összege 2008-ban kevesebb, mint 6000 forint volt)17 miatt pedig a rászoruló háztartások lakhatásának biztosításában is. Pedig a lakásfenntartási támogatások jó eszközök lehetnének mind a lakásszegénység kezelésére, mind a háztartások eladósodásának megelőzésére. Ezért a lakásfenntartási támogatás összegét radikálisan emelni kell. A jelenlegi szabályozáshoz képest a normatív lakásköltség lakástípusok szerinti differenciálására és jelentős növelésére, és a jogosultak körének jelentős kiterjesztésére van szükség. Ezt alapvetően a lakásköltségek megfizethetőségével kapcsolatos problémák kiterjedtsége indokolja. A jelenlegi szűk célzás miatt a jogosultsági kritériumoknál valamivel magasabb jövedelmű háztartások gyakran rosszabb helyzetbe kerülnek mint a jogosult háztartások a támogatás megszerzése után18. A lakásfenntartási támogatást össze kell hangolni a rendszeres szociális segélyt és rendelkezésre állási támogatást kiváltó garantált minimumjövedelem rendszerrel.
A lakásfenntartási támogatások szerepének növelése a lakástulajdon-szerzéshez kapcsolódó, többnyire rászorultságtól független lakástámogatásokkal szemben összhangban van a társadalmi igazságosság elvével, amennyiben több közösségi forrás biztosít az arra rászoruló csoportoknak, és – a magánbérlet ösztönzésével – segíti a lakásmobilitást is, így közvetve hozzájárul a foglalkoztatás regionális különbségeinek csökkentéséhez és a leszakadó térségekben lakók esélyegyenlőségéhez. Ehhez azonban a lakásfenntartási támogatás fejlesztésén túl nagyobb lakásbérleti biztonságra is szükség van. Ennek érdekében biztosítani kell a megfelelő jogi szabályozást, amelynek ki kell terjednie a lakbérmódosítás lehetséges mértékére és gyakoriságára, valamint a felmondási időre is.

5. A kilakoltatások megelőzése, az adósságkezelő szolgáltatások fejlesztése

A magyar államnak nagyobb felelősséget kell vállalnia állampolgárai lakhatásával kapcsolatban, a hajléktalanná válás megelőzése pedig kiemelt jelentőségű közfeladat. A jelenleginél nagyságrendekkel több forrást kell fordítani a lakhatást veszélyeztető hátralékok kialakulásának megelőzésére, és a már kialakult hátralékok kezelésére.. Kezdeményezzük, hogy lakásvesztés esetén az állam – elsősorban a közösségi lakásszektor lakásain keresztül – biztosítson valamilyen minimálisan elfogadható lakhatási alternatívát, ami egyúttal lehetővé teszi a családok együttmaradását.
Fejleszteni kell az adósságkezelő szolgáltatásokat, amelyeknek a szociális alapellátássá kellene válnia, annak érdekében, hogy a kisebb településeken élő hátralékosok is valódi segítséghez jussanak, mind lakhatásuk, mind közműszolgáltatásaik megőrzése érdekében. A jogcím nélkülivé vált háztartások védelme érdekében a korábbi lakbérben kell maximalizálni az általuk fizetendő használati díjat.
A lakásvesztés további megelőzése érdekében a lakástörvény, illetve a végrehajtásról szóló törvény olyan módosítása szükséges, mely szerint az ingatlan-végrehajtási eljárás során hivatalosan meg kell keresni a lakóhely szerinti önkormányzatot, hogy vizsgálja meg, valóban megkapta-e a család azokat a pénzbeli szociális támogatásokat, amelyekre jogosult volt. A jogosultság elbírálásáig az eljárást fel kell függeszteni, jogosultság esetén új eljárást kell lefolytatni, és a támogatásokat visszamenőleg is biztosítani.
A lakásvesztésnek hatalmas társadalmi költségei vannak, amelyeket jelenleg nem tükröz a végrehajtási folyamat szabályozása. Ezeknek az externáliáknak a részleges beárazása érdekében szükség van a végrehajtási illeték felemelésére, és ennek a végrehajtást kérőre hárítására, abban az esetben, ha a végrehajtás tárgya a háztartás egyetlen lakóingatlana.
A potenciálisan lakásvesztéssel járó végrehajtási eljárás lassítása és költségesebbé tétele megdrágíthatja ugyan a lakáshiteleket, ez azonban felfogható egy olyan társadalombiztosítási mechanizmusként, amely társadalmasítja a hitelfelvétel kockázatát, és a megszorult háztartások terheit.
Azoknak a saját tulajdonú lakásban lakó háztartások védelmében, amelyek nem tudják fizetni a lakáshitelüket, meg kell vizsgálni egy olyan program lehetőségét, amelyben végső esetben – árverezés helyett – az elővásárlással felruházott állam (vagy non-profit szervezet) vásárolná meg az ilyen háztartások lakásait, majd lehetőséget adna számukra, hogy visszabéreljék, vagy visszalízingeljék azt. Olyan jogszabályi környezetet kell létrehozni, amely megakadályozza az eladósodott családok teljes ellehetetlenülését, a magáncsőd intézményének megfelelő szabályozásával társadalmilag elfogadható körülmények között kell megoldani az eladósodottak helyzetét.

6. Célzott programok a leromlott állapotú városrészekben, szegregált telepeken, és komfort nélküli lakásokban élők lakhatási körülményeinek javítására

Szakítani kell azzal a gyakorlattal, amely a városrehabilitációt arra használja, hogy kiszorítsa az alacsony jövedelmű családokat az adott városrészből, vagy akár magából a városból. A programoknak biztosítaniuk kell mind az érintett közösségek részvételét, mind a várospolitikai, lakáspolitikai, oktatáspolitikai, szociálpolitikai és ökológiai célok összhangját. Az alapvető civilizációs követelményeknek nem megfelelő lakások korszerűsítése, kiváltása érdekében speciális támogatási formákat kell kidolgozni és bevezetni.
Hosszú távon az egyedüli vállalható cél a szegregált telepek felszámolása, ami egyaránt történhet a jelenleg telepeken élők integrált lakhatásának biztosítása, vagy a telepek olyan mértékű rehabilitációjával, hogy az hosszú távon az anyatelepülés integrált részévé, a település minden lakosa számára potenciális lakóhellyé váljon. Ehhez elsősorban komplex telepfelszámolási, illetve rehabilitációs programok szakemberek által végigkísért megvalósítására van szükség, amelyek egyszerre kezelik a lakhatással kapcsolatos problémákat és biztosítják a térbeli és társadalmi marginalizáció folyamatainak megállítását. (További részletek a II/D fejezetben.)
A nagyvárosi gettók kialakulása, illetve egyes nagyvárosi negyedek rohamos leromlása szintén nem új jelenség. A középosztály szuburbanizációja megfelelő lakáspolitikai intézkedések hiányában rövid idő alatt az eleve kevésbé gondozott városrészek további lepusztulásához vezetett. Ez a folyamat látványosan felgyorsult az elmúlt évek során, amit elsősorban az önkormányzatok úgynevezett városrehabilitációs programjai okoztak. A jelenlegi szabályozási viszonyok mellett a helyi önkormányzatok igyekeznek megszabadulni a területükön élő legszegényebbektől, amire a városrehabilitáció köntösébe bújtatott programok jó lehetőséget kínálnak. Mivel az önkormányzatokat mindmáig semmilyen jogszabály sem kötelezi arra, hogy a területükön élők számára bármiféle lakhatási és szociális minimumot biztosítsanak, ezek a nagyvárosok fejlesztését célzó programok gyors népességcserét eredményeztek. A szegény, illetve cigány családok lakta városrészek fejlesztése nem javítja az ott élők életkörülményeit, pusztán más, szegényebb kerületekbe, városrészekbe tolja át a problémát, nagyban hozzájárulva ezzel a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévők tartós kirekesztéséhez.
A legszegényebb családok szegregációját fokozó intézkedésekre a jelenlegi szabályozási környezet (amelyben gyakorlatilag teljesen szabad kezet kapnak az önkormányzatok) ad lehetőséget, így a gettósodás megállítása csak a jelenlegi feltételrendszernek a társadalmi igazságosság elveit követő átalakításával lehetséges. Nem igaz az, hogy a nagyvárosok rehabilitációja csak a jelenlegi, szinte kizárólag a magánbefektetőkre alapozó formában finanszírozható. Ha az önkormányzatok olyan feltételeket teremtenek, amelyek között kizárólag a rövid távú profitszerzésben érdekelt, spekulatív piaci szereplők tudnak érvényesülni,19 akkor valóban nem lehetséges a társadalom legszegényebb csoportjai érdekeit érvényesíteni. Számos nemzetközi, és sajnos csak elenyésző számú hazai példa (mint például a 8. kerületi Magdolna-projekt) bizonyítja azonban, hogy megfelelő, a fentiekkel összhangban álló lakáspolitikai beavatkozásokkal, és az átfogó, állami szintű szabályozás megerősítésével megállítható, sőt visszafordítható a gettósodás folyamata.
A nagyvárosok leromlott állapotú negyedeinek valódi társadalmi rehabilitációja komplex programokat igényel, amelyek egyszerre javítják a városrészek környezetének és lakásainak állapotát, és segítik az ott élőket megújult lakókörnyezetük fenntartásában.
A jelenleg szegregált körülmények között élők tényleges társadalmi integrációját csak úgy lehet elérni, ha az ezt célzó programok össze vannak hangolva a lakáspolitika, illetve más ágazati politikák kapcsolódó intézkedéseivel. Fontos szerepe van ebben a regionális egyenlőtlenségek csökkentésének, és a leszakadó térségek és települések kiemelt támogatásának is (lásd a II/C fejezetet).

7. A hajléktalan-ellátás fejlesztése és az utcai hajléktalanság visszaszorítása

A hajléktalanszálló nem valódi otthon, a cél nem a hajléktalan emberek tömegszállásokon való összezsúfolása, hanem az, hogy mindannyiunknak legyen otthona. A hajléktalan-ellátásnak ezért összhangban kell lennie azzal az alapelvvel, hogy csak az éljen hosszú távon ellátó intézményekben, aki erre feltétlenül rászorul – azokat, akik képesek az önálló lakhatásra, a közösségnek ebben kell segítenie. Így egyrészt tiszteletben tartjuk a rászorulók önállóságát és méltóságát, másrészről pedig biztosítjuk, hogy mindenki, aki feltétlenül intézményi elhelyezésre szorul, hozzájusson a megfelelő ellátáshoz.
A fenti intézkedések közül az adósságkezelő szolgáltatások fejlesztése, a magáncsőd intézménye és a kilakoltatások visszaszorítása jelentősen hozzájárulnak majd a hajléktalanság megelőzéséhez. Egy kiterjedt közösségi lakásszektor kialakítása, valamint a lakásfenntartási támogatás kiterjesztése és emelése a hajléktalanság megelőzésén túl a hajléktalanságból való kikerülést is segíti. A hajléktalan emberek lakhatáshoz jutásának elősegítésére azonban egyelőre még szükség van a külső férőhely programok, a célzott bérlettámogatás és a támogatott munkásszállók rendszerének fejlesztésére is. Szintén ebből a célból javasoljuk felfüggeszteni a lakástörvénynek azt a rendelkezését, amely megtiltja, hogy szükséglakásnak minősített helyiségeket lakásként bérbe lehessen adni.
A hajléktalanok legsérülékenyebb csoportjai – idősek, betegek, mozgáskorlátozottak, várandós nők, gyermekes szülők – számára az államnak kikényszeríthető alanyi jogosultságot kell biztosítania egy meghatározott minimális ellátásra, ami nem lehet tömegszálláson való elhelyezés.
Célzott programokkal kell biztosítani, hogy a gyermekvédelmi szakellátásból kikerült fiatalok megkapják mindazt a közösségi segítséget, ami a megfelelő lakhatásuk biztosításához szükséges. Az állami gondozottak otthonteremtési támogatását ezért meg kell emelni, a visszaélések megelőzése érdekében azonban szigorítani kell a felhasználására vonatkozó szabályozáson.
A nemzetközi terminológiával összhangban otthontalannak tekintjük azokat, akik családon belüli erőszakot szenvednek el ott, ahol laknak. A mediáció, a büntetőjogi védelem, valamint a lakáspolitika eszközeivel biztonságos lakhatást kell biztosítanunk a családon belüli erőszak áldozatainak.
Növelni kell a hajléktalan-ellátás állami támogatását. Miközben a válság csak növelte a hajléktalanság veszélyének kitett emberek számát, a hajléktalanszállókra fordított állami normatíva 2005 óta folyamatosan csökkent, az utóbbi két évben nominálisan is.20 Szükség van a családok átmeneti otthona hálózat fejlesztésére, mind számban, mind minőségben. A tartós elhelyezést biztosító intézmények fejlesztésével el kell érni, hogy az ilyen gondozásra szoruló hajléktalan embereknek ne kelljen akár évekig is várniuk a megfelelő elhelyezésre.
A hajléktalan embereknek szóló alapvető szolgáltatásokat hivatali időn kívül is biztosítani kell, ezért javasoljuk a nappali melegedők alapszolgáltatásainak nyitva tartását hétvégén és ünnepnapokon is. Az ehhez szükséges forrásokat az állami normatíva arányos növelésével kell biztosítani. A hajléktalansághoz kapcsolódó szolgáltatások kialakításába be kell vonni a hajléktalan embereket is, hiszen a szolgáltatások igénybe vevőiként ők észlelik legelőször az esetleges rossz működés okozta hibákat.
A köztér mindenkié. A köztéri hajléktalanság visszaszorítását nem a hajléktalanságot kriminalizáló és kirekesztő rendeletekkel, hanem megfelelő szociális ellátórendszer biztosításával kívánjuk elérni. Javasoljuk a hajléktalan emberek közterekről való kirekesztésére irányuló helyi jogszabályok felülvizsgálatát és hatályon kívül helyezését. A lakástalanság problémájától tehermentesített hajléktalan-ellátó intézményrendszer jelentős eredményeket tud majd elérni az utcai hajléktalanság visszaszorításában, amit az alacsony küszöbű ellátások bővítésével is támogatni kell.