Az előző kormányok egyre szűkebbre szabták a finanszírozást, lehetetlen volt az önkormányzati intézmények fenntartása. Mindeközben az ellenzéki vezetésű megyei közgyűlések hihetetlen mértékben vettek fel hitelt vagy bocsátottak ki kötvényt, és erre a politikai vezetőik még biztatták is őket, mondván: „fejlesszetek, abból lesz a szavazat, hamarosan hatalomra kerülünk és konszolidálunk benneteket”. A bankok boldogan adtak hitelt, a beszállítók aggály nélkül szállítottak az önkormányzatoknak, hiszen tudták, olyan mintha az államnak szolgáltatnának.
Így sikerült eljuttatni az intézményrendszert a mai állapotba.
A kormány most arra készül, hogy állami tulajdonba vegye vissza a megyei egészségügyi intézményeket. Ez alól az alapellátásba tartozó szolgáltatások képeznek várhatóan kivételt.
Korábban államosításról nem volt szó! A Semmelweis Terv (ST) ezt egyetlen szóval nem említi. A ST jó irányban indult el, amikor az ellátásszervezést tekintette kiemelt feladatnak. Ez még érdemben el sem kezdődött, de máris egy új feladatot húz magára a kormány. Az ST nagyon helyesen leszögezi, hogy az alapellátás feltámasztása a legfontosabb, de most ebből a törvényjavaslatból és a beterjesztett költségvetésből világosan látszik, hogy ez a kormány is csak az ellátórendszer csúcsán kaparászik, a vagyon körül forog a vita, nem pedig a kőkemény üzemeltetési-finanszírozási problémák körül.
Az egészségügy két hatalmas gonddal küszködik: a krónikus finanszírozási hiánnyal és a humánerőforrás-válsággal. Ezek nagyságrendekkel fontosabbak, mint a tulajdonosi szerkezet. Egy jól működő rendszerben első közelítésben mindegy, ki a tulajdonos, ha pontos a szabályozás, elégséges a finanszírozás és hatékony az ellenőrzés. Hosszú távon éppen az lenne a cél, hogy minél diverzebb tulajdonosi, üzemeltetői szerkezet alakuljon ki, és minél több civil és egyházi szereplő lépjen be, minél nagyobb legyen a családi-közösségi szerepvállalás, és a magánszektor is a kockázatközösség keretei között tevékenykedjen.
Az intézmények egyszer már voltak állami tulajdonban, 1990 előtt a szocializmusban. Emlékszünk, milyen volt a magas színvonalú, mindenki által hozzáférhető és ingyenes ellátás. Az önkormányzatok szerepe 2012-től radikálisan csökken az új tervek alapján, a megyei szintet kiüresítik, ez azt jelenti, a Fidesz az eddigi társadalmi berendezkedést alapvetően felülírja, praktikusan az elmúlt húsz évet kidobja a szemétbe.
A fideszes egészségügyi érdekcsoportok háborúskodása újabb szakaszhoz érkezett, ismét napirendre került a kórházak államosítása. Mindez csak arra szolgál, hogy az előző kormány által kiürített, eladósorba került kórházak mellett újabb épületeket lehessen privatizálni. Az LMP szerint nem a kórházfenntartó kilétén múlik az egészségügy jövője.
A Fideszt és az MSZP-t csak a kórházi ingatlanvagyon sorsa hozza lázba, ezért folytatnak álvitát arról, hogy ki az „ideális” kórházfenntartó. Szócska Miklós egészségügyi államtitkár az eladott épületekből tervezi finanszírozni a reformot. Üdvös volna, ha a jövőben nem az ingatlanspekuláció határozná meg az egészségpolitikát, és nem csak ilyen áron juthatna forrásokhoz az ágazat.
Nem látunk semmilyen számítást, megalapozott véleményt, amely a deklarált célt – takarékosabb működést – alátámasztaná. Viszont – mint az, az egymásnak ellentmondó főpolgármesteri és humán miniszteri nyilatkozatokból kiderült – a kórházi vagyon sorsa teljesen kiszámíthatatlan. Végül semmi nem igazolja, hogy az állam jobb gazda lesz, mint az önkormányzatok, már csak azért sem mert az államosítás eredményeképpen a szolgáltató kikerül a szolgáltatást igénybevevő közvetlen ellenőrzése alól.
------
Azon múlik az ellátórendszer jövője, hogy miként erősítik meg az alapellátást, tehermentesítve ezzel a fekvőbeteg-ellátást, és mikor lesz végre forrás a népegészségügyi programokra. Az LMP azt várja, hogy célzott bérpolitikával állítsák meg végre az orvosok, a rezidensek, a szakápolók elvándorlását. Ehhez egységesen szabályozott, átlátható és jobban finanszírozott egészségügyre van szükség, amely a gyógyítás mellett a megelőzésre és a betegjogokra is figyel. Ne a fideszes belharcok határozzák meg, hogy hol ki a fenntartó, a szaktárca pedig inkább koncentráljon az ellátásszervezésre!
Az igazi kulcskérdés a finanszírozás, a betegút-szervezés és a betegségmegelőzés. Nem az a lényeg, hogy ki lesz a kórházak fenntartója, hanem az, hogy mindenkit a megfelelő szinten, költséghatékonyan lássanak el.
Az egészségügyre is igaz, hogy az államosítás nem önmagában jó, vagy rossz. Egyfelől, mint már elmondtuk, a részvétel, a helyi közösségek pártjaként gyanakvással tekintünk minden központosítási törekvésre. Másfelől viszont a társadalmi igazságosság, az esélyegyenlőség pártjaként az LMP hisz az esélyteremtő államban. De a Kormány előttünk fekvő törvényjavaslata nem vonatkoztatható el attól, amit egyébként a Kormány tesz. És amit tesz – például a szintén most benyújtott költségvetésben --, annak nem sok köze van az esélyteremtéshez. A masszív forráskivonáshoz, a megszorításokhoz annál több. 2011-ben az előző évhez képest jelentősen csökkent az egészségügy GDP-arányos részesedése is, a 2012-es költségvetés ezt a már így is szégyenletesen alacsony arányt zsugorítja tovább. Az egészségügy GDP-arányos részesedése Magyarország újkori történetében először csökken 4% alá: 4,29%-ról 3,99%-ra. Kivonnak a fogorvosi ellátásból, a háziorvosi és gyermekorvosi ellátásból, a közegészségügyből, a házi ápolásból… A gyógyszerkassza tervezett radikális csökkentése pedig azzal a veszéllyel jár, hogy már középtávon nőni fognak az egészségügyi ellátórendszer költségei.
Azt, hogy törvény szerint az egészségügyi intézmények működtetése a NEFMI háttérintézményének, a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézetnek a (GYEMSZI) feladata lesz, üdvözöljük. Ha már államosítás, akkor legalább szakmai felügyelettel, és – reméljük – szakmai alapú betegirányítási modellel párosuljon a dolog. De egyúttal kifejezzük kételyeinket, hogy ez valóban így lesz-e, hiszen, mint már utaltam rá, a megyei kormányhivatalok és a fideszes főispánok is fenik már rájuk a fogukat.
És még egyszer: az államosítás nem ördögtől való, de
• ha az általános bérrendezés elmarad és
• az akut humánerőforrás-krízist nem orvosolják,
• ha nem tesznek valami érdemit az orvosok, szakápolók elvándorlása ellen,
• ha csak néhány száz rezidens kap érdemi anyagi segítséget,
• ha a betöltetlen védőnői és háziorvosi praxisok betöltésére nincs forrás,
• ha a vidék Magyarországának egészségügyi ellátáshoz való hozzáférése tovább romlik (márpedig tovább romlik, hisz milliárdokat vonnak ki a rendszerből!),
akkor az államosítás az utolsó szög lesz a magyar egészségügy koporsójába.