bizottsági kisebbségi vélemény | SZILÁGYI LÁSZLÓ, az egészségügyi bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Ház! Meg tudom erősíteni, hogy a bizottságban egy konstruktív szakmai munka folyt politikai vagdalkozásoktól mentesen, ez valóban így volt. Amiért kisebbségi vélemény elmondására kértem lehetőséget, annak több oka van. Egyrészt az, hogy nem nagyon tudjuk megszeretni ezeket a salátatörvényeket, hiszen itt kilenc törvényt módosítanak egy csomagban, és egymástól nagyon távol lévő problémákat hoznak elénk egyben, és nagyon szívesen támogatnánk ennek jó néhány elemét, ezt el is mondtuk a bizottsági ülésen. Csak egy példát mondok hirtelen, aztán majd lesz időnk kifejteni a vita folyamán, hogy kifejezetten lehet üdvözölni a munkajogi változtatásokat, amelyek az ügyeleti és pihenőidők beszámításáról szólnak. De például itt a legnagyobb formátumú ügy miatt azért könnyen lehet, hogy mégiscsak arra kényszerülünk, hogy elvessük az egész törvényjavaslatot a magunk részéről, hiszen a gyógyszerkassza ilyetén módon való megvágása nem feltétlenül fogja a betegek érdekeit szolgálni. Államtitkár úr is említette, hogy a törvényjavaslat célja elsősorban a Széll Kálmán-terv végrehajtása, én pedig ezzel szemben azt gondolom, hogy ha itt az egészségügy megmentéséről beszélünk, márpedig arról beszélünk, akkor a Semmelweis-terv minél jobbá tételéről kellene végre beszélnünk, és a Semmelweis-terv pozitív elemeinek a végrehajtását kellene elkezdeni. A Széll Kálmán-terv sok tekintetben szembemegy a Semmelweis-tervvel, nekem ez határozott meggyőződésem, és éppen ezért talán elmondható az is bizonyos esetben, hogy az egészségügy megmentése ellenében dolgozunk, ha ezt a törvényjavaslatot elfogadjuk. (9.20) Elismerték, hogy a gyógyszerkasszából kivonni kívánt összegeket nem fogják visszaforgatni az egészségügybe, és én azt gondolom, ez önmagában is felháborító. Talán még nem politikai vagdalkozás, ha ezt mondom. Nemhogy nőne ez egészségügy részesedése a közkiadásokból, de még tovább fog csökkenni ezen a módon, márpedig a gyógyszerkasszához másképpen is hozzá lehetne nyúlni, ami mindenféle egyéb hasznokat is hozna, és természetesen a költségvetés is jobban járna, de a betegek is. Semmiféle átalakítást nem tudunk elfogadni, amely a megtakarított pénz egészségügyből való kivonásával jár. Az egészségügy, ezt mindenki mindig hangsúlyozza, az összeomlás közelében van. A humánerőforrás-válság egyre csak mélyül, lassan több orvos távozik az országból, mint ahányan diplomát szereznek. Elég nehéz már megoldani az ügyeleteket, nagyon sok helyen rezidensek ügyelnek szakorvosok helyett. A várólisták csak nőnek, és én azt gondolom, hogy ez a csomag az égvilágon semmit nem segít ezen a helyzeten. Én azt gondolom, az lenne az elemi kötelességünk, hogy végre ezeket az alapvető problémákat vegyük elő. Úgyhogy ehhez képest itt a férjezett orvosnők által használt névről fogunk vitázni. Természetesen nem akarom elbagatellizálni, ez fontos probléma, és önmagában ez a része támogatható a törvényjavaslatnak, csak azt fájlaljuk, hogy a nagy ügyek nem kerültek még előtérbe, és az egészségügy megmentésének nincsen benne a záloga ebben a törvényjavaslatban. Köszönöm szépen a szót. (Taps az LMP padsoraiból.)

vezérszónoki felszólalás

SZILÁGYI LÁSZLÓ, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Nagyon örülök én is, hogy ön is befutott, hiszen itt szakmai vitára készültünk, és ez ön nélkül biztosan nem működne jól. Salátatörvény van előttünk, és jellegéből adódóan annyi mindenről szó kell hogy essen, a galambürüléktől kezdve a doktornők nevén át a lényegi kérdésekig. Nagyon sok mondanivaló feltolul az emberben ezzel kapcsolatban, de nyilván egy ilyen vezérszónoki felszólalásban nem lehet a részletekbe belemenni, nincs is annyi idő. Nyilván a legkomolyabb egészségpolitikai kérdéseket kell érinteni. Azt írja a Fidesz választási programja az egészségügyről, hogy a jelenlegi finanszírozás mára elégtelenné vált, nemcsak az európai uniós országok átlagához, hanem a közép-európai országokhoz képest is kevesebbet költünk egészségügyre. Ma GDP-arányosan 1 százalékkal, közel 300 milliárd forinttal kevesebb jut nálunk egészségügyre, mint a szomszédainknál. Cél, hogy a következő kormányzati ciklus során ez az arány javuljon. Ez az arány eddig nem javult, sőt romlott: az idei költségvetésben az egészségügy részesedése tovább csökkent, és most az Orbán-csomag megszorításai miatt továbbzsugorodik az egészségügyi kiadás, és ami alapvetően nem elfogadható, hogy ez a költségracionalizálás, ez a fajta kiadáscsökkentés nem az egészségügyet fogja fejleszteni. Ebbe nem lehet belenyugodni. A Fidesz pontosan tudta korábban, hogy az emberi tőkébe, az oktatásba és az egészségügybe való befektetés megtérül, méghozzá busásan megtérül. Nem mondom, hogy ezt elfelejtették, mert én ki tudom olvasni ezt a kormányzati dokumentumokból, de nem ennek szellemében cselekszenek. Ezt írták a kormányprogramban: az elmúlt években a kormányzati reform szlogenje csak azt a célt szolgálta, hogy a forráskivonás kiváltotta problémákat kommunikációs eszközökkel kezeljék. (10.40) A kérdés az, hogy mennyivel vagyunk most előrébb, tehát hogy mennyire vagyunk túl a kommunikációs eszközökön. Az egészségügyi dolgozók többségének a reáljövedelme csökkent. Csak idő kérdése, hogy mikor csatlakoznak a szektorban dolgozók a rendvédelmiekhez, a pedagógusokhoz, a vegyészekhez, a vasutasokhoz, és mikor állnak be ebbe a tiltakozó mozgalomba. Nem lehet elég sokszor felemlegetni, hogy a rezidensek már csomagolnak, tehát el fognak menni, tömegével el fognak menni, ha valami nem történik az egészségügy finanszírozásában. A kormányprogram így folytatja, hogy a betegek terheinek növekedése, a hosszú várólisták kialakulása, az orvosok és szakdolgozók elvándorlása, valamint a teljes infrastruktúra lepusztulása tapasztalható az egészségügyben, és ennek a folyamatnak a megállítását ígérték, de ez a folyamat tovább gyorsulni látszik, és egyre inkább mélyül az a humánerőforrás-katasztrófa, ami az előző években alakult ki. Az a kérdés, hogy miért nem egészségügyi célokra fordítják a gyógyszergyártók megemelt befizetési kötelezettségéből adódó pluszbevételeket. Ugye, itt leginkább a jómódúak adócsökkentésének finanszírozására megy ez a rengeteg pénz, illetve az adósságszolgálat teljesítésére, de az egészségügy ebből az égvilágon semmit nem profitál. Ez lenne az a - én azt gondolom - drámai kontextus, amiben ezt az egész salátatörvényt meg kell ítélni. Kétségtelen, hogy rengeteg pozitív eleme van ennek a csomagnak. Az első, amit kiemelnék, az a népegészségügyi erőfeszítés, legalábbis definíciós és fogalmi szinten. Számunkra, az LMP számára a népegészségügy kiemelt fontosságú, valamiért azt gondolom, hogy az ország jelenlegi helyzetében az egyetlen kitörési pont. Tehát ha sikerülne középtávon olyan kormányzati intézkedéseket hozni, ami az általános népegészségügyi helyzetet javítja, akkor ez segítene az ellátórendszeren is. Kisebb terhelése lenne az ellátórendszer különböző szintjeinek, és nyilvánvalóan ennek a válságos helyzetnek a finanszírozása és a humánerőforrás-válsághelyzet is megoldódna. Tehát a népegészségügy kiemelt fontosságú kellene hogy legyen. Bizonyos fokig látszik, hogy a kormányzati elképzelések között is ez szerepel, hiszen nagyon sok fogalmi pontosítást hoznak a különböző törvényhelyeken. Mi azt gondoljuk, hogy nagyon fontos lenne ennek az egész népegészségügynek a kontextusát kiterjeszteni, hiszen nem lehet csak az ellátórendszer bűvkörében megmaradni, és az emberek szorosan vett egészségügyi állapotával foglalkozni, hiszen az egészségünk attól is függ, hogy milyen körülmények között dolgozunk, dolgozhatunk-e egyáltalán, van-e munkahelyünk, milyenek a közösségeink, milyenek a kulturális lehetőségeink, milyenek a mozgási, sportolási lehetőségeink, és ezt hosszasan lehetne sorolni. Tehát az az én üzenetem, hogy ez a népegészségügy egy egész kormányzati politikát átható horizontális kérdés kellene hogy legyen. Ehhez képest mindenféle pontosítások és fogalmi magyarázatok vannak ebben a csomagban, amelyek nem mindenhol teljesen érthetőek, és nem mindenhol teljesen egyértelműek. Néhol zavart érzünk, régi és új nézetek keverednek ezekben a definíciókban, és az pláne nem egyértelmű, hogy kinek milyen kötelezettséget és jogot állapít meg a döntéshozó. Azt gondolom, hogy nagyon sokat kellene erről beszélni, mi egy csomó jó szándékú módosító indítványt benyújtottunk ehhez a részhez, és remélem, hogy úgy jövünk ki majd a vitából, és a törvény elfogadása végén egy sokkal erősebb fogalomrendszerünk lesz a népegészségüggyel kapcsolatban. Az egy dolog, hogy lesz egy fogalomrendszerünk, reméljük, hogy ez jó lesz, a másik, hogy tényleg valódi lépéseket tegyünk a népegészségügy területén. Nem tudjuk, hogy milyen lesz ez a népegészségügyi intézet, milyen funkciói lesznek, és milyen hatásköröket fognak oda delegálni. Végképp nem tudjuk, hogy milyen költségvetéssel fog működni, mekkora büdzsét raknak alá, nyilván ezen nagyon sok múlik. Az eddigi tapasztalatok azok, hogy szinte minden kormánynak volt népegészségügyi akcióprogramja, ami valamiféle országgyűlési határozati szintű joganyag volt. De az a tapasztalat, hogy semelyik kormány nem vette igazán komolyan a saját programját, nem tett alá forrásokat, nem alakította ki a rendes intézményrendszerét, és ahogy a bizottság elé hozott beszámolókból is látszik, elaprózott, pici programok voltak, sok tárcánál sokféle kis erőfeszítés történt. Ezek nem konvergáltak, és nem hozott semmiféle érdemi javulást ez a dolog. Elköltöttünk néhány milliárd forintot, sokkal többet el kellene, de nyilvánvalóan valamiféle prioritások mentén, és egy sokkal koncentráltabb erőfeszítésre lenne szükség, és amint mondtam, horizontálisan kellene kezelni ezt a politikát, és a kormányzat egész tevékenységét át kellene hogy hassa a népegészségügyi erőfeszítés. Nagyon jó lenne, ha arról beszélnénk, hogy itt a testi-lelki állapot megerősítéséről van szó. Meg kell tanulnunk a problémáinkkal megküzdeni, fel kell készíteni az embereket a konfliktusokra és a konfliktusok tűrésére, és ki kell alakítani egy támogató közösségi környezetet ahhoz, hogy a népegészségügyi mutatók fejlődjenek. Amint említettem, az oktatás mellett munkahely, sportolási és üdülési lehetőségekkel is ki kell ezt szélesíteni. A másik fontos kérdés pedig a szűrések, tehát hogy a megelőző vizsgálatok mindenki számára ténylegesen hozzáférhetőek legyenek, de a valóban bizonyított hatású szűrővizsgálatokra kell koncentrálni, és mindenképpen delegálni kell az alapellátás szintjére a lehető legtöbb szűrővizsgálatot, hogy a népegészségügyi mutatókat hamar tudjuk javítani. Ehhez képest sajnos az a helyzet, hogy nemhogy képtelenek a háziorvosok szűrővizsgálatokat végezni, de nagyon sok helyen nincs is érdemben állandó háziorvosi ellátás, a praxisok jelentős része betöltetlen, forgalomképtelen, és nem rendelkeznek megfelelő humán erőforrásokkal és diagnosztikai eszközökkel. Sok apró eleme van ennek a salátacsomagnak, ami támogatható. Nyilvánvalóan az egészségügyi tevékenység gyakorlása során használni kívánt név egy okos szabályozás, fontos szabályozás. A pihenőidő munkajogi minősítését itt többen említették már, mi is maximálisan mellé állunk, és nagyon fontosnak tartjuk, az érdekképviseletek is, úgy gondolom, hogy ezt üdvözlik, és ez nagyon fontos. A kamarai jogviszony első létesítésének illetékmentességével kapcsolatban sincs semmi probléma, ez teljesen rendben van. A táppénzt érintő törvényjavaslat megítélése már nem ilyen egyértelmű. Rengeteg belső vitát folytattunk ezzel kapcsolatban. Értjük a hideg és kemény racionalitást, ami e mögött a két intézkedés mögött van, egyrészt a passzív táppénz eltörlése, másrészt pedig a várólistákba való beavatkozás kapcsán értjük mi, hogy mire megy ki, de valahogy érzelmileg nem tudunk ezzel teljesen azonosulni. Azt gondolom, szakmai kérdés kellene hogy legyen, hogy ki kapja meg először vagy ki milyen sorrendben kapja meg a diagnosztikai vagy éppen terápiás ellátást. És persze értem én, hogy minél hamarabb sorra kellene hogy kerüljön, aki aktív dolgozó, és éppen táppénzre kényszerül valamilyen betegsége miatt, de ugyanakkor hátrébb sorolunk olyan betegeket, akik vagy munka nélkül vannak vagy már nyugdíjasok, tehát mintha lenne benne egy olyan értékítélet, hogy számunkra ezek a betegek nem olyan fontosak. Azt gondolom, hogy ez szakmai kérdés kell hogy maradjon. Úgyis valamilyen háttérben lévő kormányrendelet rendelkezik arról, hogy a várólistákon hogyan lehet mozgatni fel, le a betegeket, úgyhogy azt gondolom, hogy ez nem igényel törvényi szabályozást, és nem feltétlenül kell ebben a csomagban ezt így megtartani. A passzív táppénz eltörlésével kapcsolatban igazából az a nagy problémánk, hogy nagyon sok apró megszorítás éri most a munkavállalókat, és emlékeztetném a tisztelt Házat arra, hogy egy népszavazási kezdeményezésünk is van ezzel kapcsolatban. Ha ezeket mind összeadjuk, akkor nagyon rossz helyzetben vannak azok, akik éppen elvesztik a munkájukat, vagy éppen munkát keresnek, és ezért ez a 30 napos ellátás is, már úgy értem, táppénzellátás is borzasztóan fontos lehet számukra. (10.50) Hogyha minden ilyen, munkavállalót érintő megszorítást egymás mellé rakunk, akkor egy elég szomorú kép alakul ki a kormány teljesítményéről. Úgyhogy ha ezt nem támogatjuk, akkor azért nem tesszük, mert ebbe a kontextusba illik bele. Tisztelt Ház! Amiről sokat kellene beszélni, az nyilvánvalóan a gyógyszerügy. És itt a sok apró rendelkezés között ez igazán nagy formátumú és komoly milliárdokat érintő megszorítás. Először is, szögezzük le, egyáltalán nem igaz, hogy magas lenne a gyógyszerköltés. Nemzetközi összehasonlításban ez nincs így. Jóval az OECD-átlag alatt vagyunk gyógyszerköltésben. Inkább az igaz, hogy ezek között az országok között nagyon alacsony az egy főre jutó GDP és az egészségügyi közkiadás. Tehát ehhez képest lehetséges, hogy magasnak tűnik a gyógyszerkiadás, de nem a gyógyszerköltés nagy, hanem az egészségügyi közkiadás kicsi. A másik fontos, amit mérlegelni kell, hogy a gyógyszerkiadások emelkedése természetes folyamat, ez minden modern országban így van. Vannak komoly tényezők, amik efelé mutatnak, nevezetesen: javul a diagnosztika, egyre több emberről korán kiderül, hogy milyen baja van, és egyre hamarabb lehet a terápiát megkezdeni. És akárhogy is, szerencsére egyre jobbak a készítmények, egyre tovább tudják szedni ezt a betegek, hiszen a betegségüket jobban tudjuk kezelni, és javulnak az életkilátások. Ezért aztán a gyógyszerkiadás természetes módon nő. Nyilván azt is érdemes mérlegelni, hogy egy jó gyógyszeres terápia kiválthat költséges műtéteket vagy éppen egyéb kórházi vagy szociális kezeléseket. Nyilvánvalóan csökkenthetné a kiadásokat az, hogyha a lejárt szabadalmú originális szereket felváltják a generikus helyettesítők, de ehhez megfelelő árszabályozás kellene, és itt van igazából nagy mozgástér. Remélem, hogy a további vitában lesz alkalmam részletesen elmondani, de mindenesetre egy olyan eszközhöz nyúl most a kormány, ami nem a legjobb eszköz: ez a különadó. Mi már az őszi vitákban is elmondtuk, hogy a banki különadó, a kommunikációs cégeket érintő különadó nem a lehető legjobb eszköz, tudniillik nem egy jó kormányzati szemlélet az, és eddig egyik kormány se tudott okosabbat kitalálni, tegyük hozzá, hogy hagyom őket, hogy dolgozzanak úgy, ahogy - ha szabad így mondani - nem szégyellnek, extraprofitra tesznek szert, és ebből majd valamit visszaszedünk a büdzsé számára különadóban. Nem, ehelyett az kellene, hogy alaposan szabályozzuk a piaci környezetet, tehát itt az állam szabályozóbb szerepét szeretném kiemelni. Ne tehessenek meg mindent a fogyasztókkal és a piacon, ne képződjön ilyen extraprofitjuk, hanem rendes gazdasági körülményeket teremtsünk a számukra. Tehát nem különadót kell utólag visszaszedni, hanem rendes gazdasági körülményeket teremteni. A gyógyszeripar 2003 óta rendszeres visszafizető, és ez a visszafizetés 8 év alatt megháromszorozódott vagy megháromésfélszereződött, és egyik kormánynak sem volt jobb ötlete a kassza bevételeinek biztosítására. És ez, én azt gondolom, mindenképpen baj. Egyetértünk a gyógyszerpromóció szigorúbb szabályozásával, de ezzel a különadóval nem feltétlenül. Gondoljanak bele abba, hogy a különadó leginkább azokat támogatja, akik nagy értékű készítményekkel jelennek meg, mégpedig 100 százalékban támogatott, nagy értékű készítményekkel, és így nem megfelelő a közös teherviselés. A generikusra váltás borzasztóan fontos lenne a gyógyszerkassza megmentésében, ha szabad így fogalmazni. Jelenleg nagyon magas a generikus gyógyszerek átlagára európai viszonylatban, a szakértői becslések szerint 60 százalékkal is magasabb. És ha ezt a hazai generikus árspirált nem tudjuk beindítani, akkor nem tudunk érdemben segíteni a gyógyszerkasszán. Túl magas az első generikumok befogadási árszintje, és igazából ezen múlik a gyógyszerkassza jövője. Egyes vélemények szerint 30-32 milliárd forintot meg lehetne takarítani csak azon, hogyha a legnagyobb támogatáskiáramlásért felelős generikus hatóanyagok esetében működne a nemzetközi referenciaárazás, mint ahogy működik az originális készítmények esetében. Kényes kérdésről van szó, hiszen a nagy magyar generikumgyártók számára ez élesen vetődik fel, különösen azok számára, akik exportra termelnek, hiszen hogy ha itthon olcsóbban adják a gyógyszereiket, akkor külföldön sem adhatják majd drágábban. De mindenesetre itt van az a mozgástér, amit egy kicsit meg lehetne piszkálni. Hogyha ezt a generikus piacot árspirálba tudjuk kényszeríteni, akkor tényleg tudunk vágni a gyógyszerkasszán, a betegek terheinek emelkedése nélkül. Úgyhogy mi inkább ilyen irányba vinnénk el a szabályozást. Itt többen említették a Nemzeti Egészségügyi Tanács megszüntetését. Garai képviselő úr még szó szerint be is idézte az indoklást, hogy mi volna ennek a tanácsnak a szerepe. Én magam egy teljesen analóg tanácsban vettem részt éveken keresztül, úgy hívják, hogy Országos Környezetvédelmi Tanács, és én tanúsíthatom, hogy mekkora szükség van a döntés-előkészítésben egy ilyenre, ahol minden ágazati szereplő ott van, és véleményt tud nyilvánítani, és nem feltétlenül kodifikált törvénycsomagok formájában, de koncepcionális fázisban bevisznek oda szabályozási elveket, sőt stratégiákat, és erről egy komoly vita folyik a különböző ágazatok szereplői között. Azt mondja a törvénytervezet indoklása, hogy itt felülvizsgálatról van szó, és látjuk, hogy ez a felülvizsgálat a kormánypárti szakzsargonban mit jelent: megszüntetik egyetlen tollvonással ezt a tanácsot. Hogyha én lennék az egészségügyi államtitkár, mint ahogy nem leszek szerintem soha, nem is vágyom ilyen pozícióba, akkor nekem nagyon nagy szükségem lenne egy ilyen tanácsra. Ennyi lenne elöljáróban, amit a vezérszónoki körben szerettem volna kiemelni, és a vita további szakaszában jobban be lehet majd menni a részletekbe. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az LMP padsoraiból.) hozzászólások a vitában: [1] SZILÁGYI LÁSZLÓ (LMP): Köszönöm szépen a szót. Említettem a vezérszónoki hozzászólásomban, hogy ez a különadó nem a lehető legjobb eszköz. Ez egyfajta sarc, amit nagy örömmel vetnek ki a mindenkori kormányok, de nem biztos, hogy ezzel előrébb vagyunk. Azt mondta Pálffy képviselő úr néhány tíz perccel ezelőtt, hogy nem az egészségügyből vesszük ki ezt a pénzt, hanem a gyógyszergyártók zsebéből. Oké, de vajon mitől esünk el, ha ezt megtesszük? Lehet, hogy kevesebb lesz az innovációs erőfeszítés. Ezzel veszt az ország, én azt gondolom. Lehet, hogy kevesebb lesz az oktatási programokban való részvétel, ahogy Tukacs úr mondta. Ami a legnagyobb baj lenne szerintem, hogy a klinikai tesztekre nem fognak majd annyit költeni, mint amennyit költenek mostanában, így aztán az új készítmények befogadása is sokkal nehezebb lesz és sokkal bonyolultabb. Úgyhogy nem ilyen egyszerű dolog ez. Lehet, hogy nem fognak költeni arra, hogy támogassák a lakossági szűrést. Eltöltöttem a múlt héten néhány órát egy szűrőkamionban, ami ott állt a Néprajzi Múzeum előtt, ahol egyébként egy kétnapos nemzetközi szintű prevenciós konferencia volt, és az államtitkár úr ugyan megnyitotta ezt a konferenciát, de egyébként a magyar szakmai közönség, és mondjuk, az egészségügyi bizottsági tagok teljes mellőzésével folyt itt egy nagy nemzetközi munka. Azt láttam a szűrőkamionban, hogy nincs állami pénz ennek a támogatásában. Úgy megy ez a kamion évi 180 napot, és úgy szűr több tízezer embert egy évben a maga módszereivel - aztán persze lehet arról beszélni, hogy ezek a módszerek adekvátak-e -, hogy nem tesz bele az állam semmit, hanem éppen ezek a cégek adják össze ennek a működési költségét, illetve a szükséges reagenseket és egyebeket. Úgyhogy ha különadóval sújtjuk őket, akkor ne csodálkozzunk, hogy esetleg ezek is megszűnnek. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Köszönöm a szót. [2] SZILÁGYI LÁSZLÓ (LMP): Köszönöm a szót. Azt mondja doktor úr, képviselő úr, hogy orvos kollégák segítettek a passzív táppénz alkalmazásában a betegeknek, sőt a baj az, hogy nem is betegeknek, hanem a frissen kirúgott embereknek, s ez egyáltalán nincsen jól, ez egy teljesen idétlen intézmény, én ezt pontosan érzem. Azt is érzem, hogy rengeteg visszaélés volt ezzel kapcsolatban, sőt nem ez az egyetlen visszaélés a rendszerben, a táppénzes rendszerben. Biztos, hogy rendet kell ebben csinálni, én azt gondolom, hogy ennek a legjobb eszköze az lenne, ha a szakfelügyeleti rendszert megerősítenék és helyzetbe hoznák, mint ahogy ez most végképp nem látszik működni. Ebbe komoly energiákat kellene fektetni, és csak ismételni tudom, hogy jelen helyzetben talán nem az a megoldás, hogy ezt az intézményt eltöröljük, mert egyébként is nagyon rossz helyzetben vannak a munkavállalók, pláne azok, akik éppen elvesztik a munkájukat. Köszönöm szépen a szót. [3] SZILÁGYI LÁSZLÓ (LMP): Köszönöm szépen a szót. Z. Kárpát Dániel képviselőtársam mondókáját szeretném felhangosítani, ha még lehet. Ezek létező munkahelyek, ezeket nem kell megteremteni. Mindig munkahelyteremtésről beszélünk ebben a Házban, már az előző kormány is erről beszélt, és tényleg ez a legnagyobb kérdés a mai magyar gazdaságban. Ezek a munkahelyek megvannak, nem kell rájuk költeni 5-6 millió forintot, mint az Audi, meg a Mercedes által megteremtett munkahelyekre. Ezek ott vannak, csak be kellene őket valamilyen módon tölteni, hiszen óriási nagy szükség van ezekre a munkahelyekre. Ott állnak a kórházi osztályok kompletten, és nem tudnak egy ügyeletet kiállítani. Szakorvos már nem ügyel, rezidens ügyel egyedül, ami törvénytelen. Nagyon sokszor nem lehet elegendő szakdolgozót találni az ügyeletekre, és az osztály normális ellátása sem biztosított már. Valamilyen módon tényleg el kellene azt érni, hogy itthon maradjanak a kezdő orvosok. Ennek az egyik része nyilvánvalóan pénz, és ezt mindenki tudja, és ezt végre bele kellene tenni a rendszerbe, mert enélkül össze fog omlani az egész rendszer. De mivel lehetne még segíteni őket? Például ösztöndíj-konstrukciókkal, hogy amikor már harmad-, negyedévesek a medikusok vagy a medikák, akkor már el lehessen őket kötelezni valamilyen ösztöndíj-konstrukcióval valamelyik ellátóhelyre. Vagy nagyon fontos lenne, hogy kapjanak szolgálati lakást, hogy pályakezdőként legalább erre ne kelljen költeniük, esetleg rezsitámogatással. Azokon a kistelepüléseken, ahol jártam, azt mondták, hogy szolgálati lakás éppen lenne, de mit fog a körzeti orvos felesége csinálni, mit fog dolgozni? Hova fognak a gyerekei majd iskolába járni? Ezeket mind mérlegelik a kezdő orvosok, amikor elmennek egy helyre. Kellene pályakezdési hitel, mert lehet, hogy 15 év múlva, amikor befutott főorvosok lesznek, ezt már vissza tudják fizetni. És nagyon jó lenne, hogyha a háziorvos rezidensekre koncentrálnánk, mert ez egyre nagyobb baj a végeken. Köszönöm szépen. (Taps az LMP padsoraiban.) [4] SZILÁGYI LÁSZLÓ (LMP): Köszönöm a szót. Azt mondta Horváth képviselő úr, hogy van a salátának neve is. Ugyanez volt a neve az előzőnek is, és éppen ebből adódnak a problémák, hogy fű, fa, virág össze van másolva egy hatalmas nagy csomagban, és tegyük hozzá, rengeteg olyan momentum van benne, amit talán nem is kellene egy rendes jogrendben a parlament elé hozni, hanem a kormány saját hatáskörben is megoldhatná. Nem akarok direkt példát mondani, de már az előző salátánál is úgy éreztem, hogy felesleges ezzel a törvényhozást terhelni. Én igazán nagyon szívesen adnék a kormánynak felhatalmazást bizonyos ügyekben, hogy döntsön saját hatáskörben. El kellene kezdeni egy ilyen deregulációs munkát végre szerintem, mert óriási nagy ez a joganyag, és muszáj lenne rendet csinálni, és a döntéshozási szinteket is valamilyen módon okosabban belőni. Nem tudom, a képviselő urak emlékeznek-e arra, hogy hogyan jártunk a múltkor ezzel a salátával. Nekiestünk, rágtuk minden oldalról, mint jó kis meztelen csigák, és azt tapasztaltuk, hogy a saláta fölmagzott, megkeseredett, az a fehér tej, ami benne van, csípőssé és keserűvé vált, merthogy behoztak ide olyan dolgokat, ami végképp nem volt a vita tárgya, és még a zárószavazás előtt koherenciazavarra hivatkozva is még mi mindent betoltak ebbe a dologba - kénytelenek voltunk az egészet úgy, ahogy van, leszavazni. Azt gondoltuk egészen tegnap estig, hogy ez csak egy salátatörvénnyel fordulhat elő, de a tegnap esti tapasztalatok alapján úgy látjuk, hogy most már nincs fék, nincs szabály, Házszabály végképp nincsen, úgyhogy én nem gondolom, hogy ezen az úton kellene továbbmenni. A NET-ről egészen röviden csak annyit, hogy arra hivatkoznak, hogy a szakmai kollégiumok felállása miatt nincs szükség a NET-re. Szerintem ez egy alma-körte helyzet; a szakmai kollégiumok teljesen másra valók, és nem helyettesítik ezt a demokratikus döntés-előkészítési fórumot. Köszönöm szépen. Egészségpolitikai alapvetés SZILÁGYI LÁSZLÓ (LMP): Köszönöm szépen a szót. Államtitkár úr megint említette a szakmai kollégiumokat abban a kontextusban, hogy milyen jól fölálltak, és a NET-re így már talán akkora szükség nincs. Elkezdtem én ezt mondani egy hozzászólásomban, csak nem volt időm kifejteni, hogy másra valók ezek a testületek nyilvánvalóan. A szakmai kollégiumok jellegükből adódóan a saját szakmájukat tolják előtérbe, és a szó legjobb értelmében lobbiznak azért, hogy minél több és minél költségesebb ellátáshoz hozzá tudják juttatni a saját szakmájukat. Nincs is ezzel semmi baj, csak a NET és ez a testület teljesen másra lenne hivatott, és mi nagyon szeretnénk az utolsó leheletünkig küzdeni érte. Igazából nem ezért kértem szót, hiszen már nagyon alaposan megrágtuk ezt a kérdést. Elég kevés alkalmunk van nekünk általános egészségpolitikai kinyilatkoztatásokra, és most itt a maradék időben, nem teljesen elrugaszkodva a törvényjavaslat betűitől, de szeretnék néhány gondolatot megosztani önökkel. Azt gondolom, három alapvető beavatkozási pont lenne az egészségügyben, itt kettőt már említettünk. Egy: azonnali feladat a humánszféra helyzetének azonnali javítása. A másik: a népegészségügy, amiről megint csak volt már itt szó a törvényjavaslat vitájában. A harmadik viszont az, hogy mit kezdünk az ellátórendszerünkkel, és azt gondolom, hogy az igazi nagy hatékonysági tartalékok itt vannak, még csak nem is talán a gyógyszerkasszában, hanem itt. Volt itt egy parázs vita - nem is tudom, délelőtt vagy déltájban - azzal kapcsolatban, hogy ilyen kistérségi vagy kistelepülési járóbeteg-szakrendelők létesültek az előző kormány alatt. A gondolat szerintem nagyon jó. Biztos, hogy rosszul csinálták, sok helyen nem kellett volna ilyet építeni, nem tudják fenntartani az önkormányzatok, nagyon sok probléma van ezzel, magam is találkoztam olyan hellyel, olyan településsel, ahol ott áll üresen, és az önkormányzatnak sem kifűteni, sem kitakarítani nincs energiája, és hát nincs benne orvos és nincs benne patika, úgyhogy nem látja el a funkcióját, de a gondolat nagyon fontos. Nevezetesen: közel vinni az ellátórendszert az emberekhez. Mi itt nagyon könnyen beszélünk a városban, mert néhány buszmegállóval arrébb megtaláljuk azokat a helyeket, ahol minket el fognak látni, de ugyanez a kistelepüléseken teljesen másképpen néz ki. A háziorvos lassan már meg sem vizsgál, hanem egyből beutal engem valamilyen laborba. El kell utaznom, elmegy vele egy fél napom, amíg a labormintákat leveszik. A következő alkalommal megint be kell utaznom, egy újabb fél nap, amíg a leleteimet megkapom, tehát már ez az internetes kapcsolat sincs meg sok helyen a labor és a háziorvos között. A harmadik alkalommal megint el kell utaznom valamilyen terápiáért vagy a gyógyszerért, mert a kistelepülésen már fiókgyógyszertár sincs, mert nem éri meg fenntartani. Na most, ez így nyilvánvalóan nem megy. Tehát minél több funkciót kellene telepíteni az emberek közelébe, ez azt jelenti megint csak, hogy az alapellátás megerősítése a kitörési pont. Tehát nagyon sok diagnosztikai eljárást kellene telepíteni a háziorvoshoz - természetesen ehhez képezni őt és ellátni infrastruktúrával -, a lehető legtöbb terápiát ott tartani, a kis beavatkozásokat és egyebeket. Régen a háziorvos ezeket meg tudta csinálni, és nem kellett ezért is elutazni a messzi ellátórendszerekhez. A harmadik pillére pedig ennek, hogy a rehabilitációt, a krónikus ellátást is meg kellene oldani helyben, mert az mégsem megy, hogy egy idős néni egy kis faluból a mozgásszervi betegségével naponta, kétnaponta felül a buszra - ha föl tud, ha van busz -, és elutazik fizikoterápiára, mert egyszerűen ezt nem tudja ő megszervezni a saját életében, és ezzel az egész életét befolyásoljuk. Úgyhogy nagyon sok olyan ellátás van, amit meg tudna oldani a diplomás nővér helyben, hogyha meglenne a megfelelő eszköze, és engedné a finanszírozás. Tehát ezt mindenképpen egy kitörési pontnak gondoljuk, és a közösségi, a civil és a házi ápolásban is rengeteg olyan lehetőség van, ami megint csak levehetne terhet a kórházakról és az ellátórendszer magasabb szintjeiről. Nagyon sokat segít ebben természetesen a kapacitásszervezés is, kíváncsian várjuk, hogy mit fog jelenteni az, amit a Semmelweis-tervben olvasunk. Azt írja az újság, hogy gyakorlatilag egy szociális ellátás, amit egy kórház végez kórházi ágyon, az napi 7500 forintba kerül az OEP-nek, ha jól tudom ezt a számot. Hogyha ennek a felét odaadnánk egy családtagnak, akit kiképeztünk, vagy odaadnánk a szomszédnak - ne adj' isten -, akit kiképeztünk erre a krónikus vagy szociális ellátásra, akkor egyrészt a betegnek nem kellene bennfeküdni, nem kellene a méregdrága ellátórendszer ágyait használni, másrészt teremtettünk volna egy munkahelyet arra az egy-két hónapra, ne adj' isten, egy évre ott a faluban. Tehát a házi ápolást megint csak haza kellene vinni, és erre nem látjuk az erőfeszítést. A közösségi és a családi ápolás, tehát a civil szervezetek és az egyházak bevonása ebbe a funkcióba, szerintem megint csak afelé vinne minket, hogy sikerülne az ellátórendszert lefelé nyomni, és minél több kezelést megtartani helyben. Ugyanígy a sürgősségi ellátás további fejlesztése is sokat segítene az egészségügyön, hiszen ezek az intenzív vagy szubintenzív osztályok, oxiológiai osztályok nagyon sokat tudnának tenni annak érdekében, hogy az akut ellátást gyorsan megteszik, és lehet, hogy már reggel el lehet küldeni a beteget, vagy pedig meg lehet mondani azt, hogy az ellátórendszer melyik helyén kezeljék őket tovább, esetleg egy kisebb kórházban vagy kisebb rendelőben, vagy akár otthon. Úgyhogy nagyon sokat segítene, hogyha a mentálhigiéniai, pszichiátriai gondozást erősítenénk, és lejjebb vinnénk, nem kellene csúcsintézményekben foglalni az ágyakat bizonyos addikciókkal vagy mentálhigiénés problémákkal. Ez mind-mind arrafelé mutat, hogy a csúcsintézményeinket, az akut kórházainkat mentesítsük a feladatoktól, hiszen ez a legdrágább ellátás, és hogyha ezt a költséget ki lehetne onnan szervezni bizonyos mértékben, és le lehetne vinni az ellátórendszer alsóbb szintjeire, vagy éppen haza lehetne vinni ezt a költséget a beteggel együtt, azt hiszem, az egészségügy akkor nyerné a legtöbbet. Azt gondolom, ez a három kitörési pont lenne: egészségesnek maradni, és nem kerülni bele ebbe a rettenetes kálváriával járó rendszerbe - és itt népegészségügyi erőfeszítéseket kell tenni -; meg kellene végre oldani azt, hogy a végeken legyenek jól fizetett orvosok és ápolók; és a családi ápolásba is minél több energiát kellene fektetni. Azt gondolom, ez lenne az a három kitörési pont, ami mentén az egészségügyet szervezni kellene. Nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgattak.