A címben feltett kérdésre a válasz minden európai jogállamban az lenne, hogy senkinek, Magyarországon azonban - mint tudjuk - a szabályok és a hatóságok unortodox módon működnek. Nálunk az iparban keletkező legveszélyesebb, nem lebomló vegyületek vízparti „komposztálásához” környezetvédelmi hatósági engedély szerezhető (évi százezer tonnás nagyságrendben), az illetékes környezetvédelmi felügyelőség vezetője pedig a parlamenti szakbizottság előtt vádolhatja mindazokat rémhírterjesztéssel, akik a vállalhatatlan környezeti kockázatú üzelmeket szóvá teszik. De ennél furcsább dolgokra is sor kerülhet. Előfordulhat például, hogy a Magyar Tudományos Akadémia és a Katasztrófavédelem vezetői előbb közösen méltatják azt az akadémiai kiadványt*, amely szerint Almásfüzitőn a vörösiszap-tározón "a megfelelő műszaki védelem nélkül épült lerakókból a szennyezett vizek komolyabb akadály nélkül keverednek a talajvízzel és jutnak a Dunába", illetve "A hetes számú tározóban a hulladékok keverése növeli és kiszámíthatatlanabbá teszi a hulladéklerakó szennyező hatását és megnehezíti a vörösiszap esetleges későbbi ipari nyersanyagként való hasznosítását", majd Pálinkás József MTA-elnök közleményben cáfolja a kötet megállapításait idéző zöldszervezetet, azt állítva: "pontatlanul, a szövegkörnyezetből kiemelve, az eredetitől eltérő értelmezést tulajdonítva hozták nyilvánosságra az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetének egyik könyvének megállapításait". A fentiek miatt kérdezem a környezetvédelemért felelős minisztertől: • valóban vannak-e Magyarországon olyan vállalkozások, amelyek felül állnak a környezetvédelmi jog és az alkotmány előírásain, • és tényleg megvárja-e a magyar állam, amíg az Európai Bizottság vizsgálata tesz pontot a botrányos ügy végére, • vagy hajlandóak lesznek a magyar hatóságok is érdemi, helyszíni mérésekre épülő vizsgálattal tisztázni, hogy mi folyik Almásfüzitőn, és új engedélyezési eljárást indítanak * (Katasztrófák Tanulságai – Stratégiai jellegű természetföldrajzi kutatások - MTA Földrajztudományi Intézet)