Interpelláció a Vidékfejlesztési Miniszterhez.

"A kormány teljesítette az ígéretét: újjáépítették a katasztrófa által sújtott területeket, és a környezetet" - jelentette be a belügyminiszter a kolontári vörösiszap-baleset egyéves évfordulóján. A valóság azonban az, hogy a környezetet nem lehet újjáépíteni, legfeljebb kivárni, amíg a környezet öngyógyító folyamatai elvégzik a munkát. A szociális rehabilitációra pedig - ami minden bizonnyal a legfontosabb lenne - eddig nem is igazán tettek kísérletet.
Mi a magunk részéről nem tudunk egyetérteni azzal a helyzetértékeléssel, amely szerint minden meg van oldva, le lehet vonulni a katasztrófa-sújtotta területről. Egyáltalán nincs itt az ideje, hogy a térséget és az ott élőket magukra hagyják.
A megoldatlan problémák listája hosszú: A helyi lakosságtól folyamatosan érkeznek a panaszok, hogy csapadékos időben továbbra is térdig járnak a vörös sárban, száraz, szeles napokon pedig változatlanul száll a levegőben a por. Változatlanul magas, a határértéket jóval meghaladó az alumínium koncentráció a Torna patakban. Ez azt jelzi, hogy további mentesítési teendőkre van még szükség, és a szennyezőanyagok jelenlétével hosszú éveken át együtt kell élni. És az őszi vetést is lehetetlen lesz megkezdeni, ne bíztassák erre a gazdákat!
Bár gyakorlatilag a tározó engedélyezésével és ellenőrzésével foglalkozó összes szakhatóság felelőssége felmerült, nem tudunk róla, hogy a hatósági kontrollt megerősítették volna. A lúgos zagy jogi besorolása pedig változatlanul rendezetlen, és továbbra is hiányzik a környezeti szempontból veszélyes létesítmények és tevékenységek kötelező felelősségbiztosítása.
Ilyen körülmények között merészség azt állítani, amit az évfordulós kormányünnepségen többször is kijelentettek, hogy tudniillik a kolontári balesethez hasonló katasztrófa többet nem történhet meg.
Nem látjuk a hatékony kormányzati lépéseket az elvándorlás megakadályozására, hiányoljuk azt az átfogó térségi rehabilitációs koncepciót, amely a teljes környezeti rehabilitáció után a mezőgazdaság újraélesztésével, a tájbarát gazdálkodási formák kiemelt támogatásával, az ökoturizmus, a gyepgazdálkodás, a legeltetés, és általában egy fenntartható táj- és természethasználati modell segítésével rajzolna új jövőképet az egzisztenciájuk megroppanását átélt helyiek elé.
Biztosak vagyunk benne, hogy a legnagyobb sérülések nem a gátfalban, az utakban vagy az épületekben, és még csak nem is a környezetben keletkeztek.
Egy térség szociális viszonyrendszere szakadozott szét azzal, hogy sokan elveszítették hozzátartozóikat, még többen maradandó egészségkárosodást szenvedtek, hogy sokat a településen belül máshová költöztek, hogy számos kisvállalkozás tönkrement.
Az emberi kapcsolatok, a bizalom és a biztonságérzet helyreállítása még várat magára. Itt olyan komplex, hosszú távú pszichológiai segítségnyújtásra lenne szükség, amely megkönnyíti az átélt sokk feldolgozását.
A nagy kérdés az: hogyan tovább? Ugye, nem gondolja a kormány, hogy a vörösiszap-ügyet le lehet zárni? Mikor mutat be a kormány középtávú tervet a terület rehabilitációjára? Mikor lesz transzparens az egész folyamat?